Önmegismerés
Astus 2004.05.12. 13:12
Az önmegismerés kemény meló, sok kitartást igényel. Az első lépés a megfelelő kérdés megtalálása. Melyik az, ami inkább megfelel szerinted az önismeretnek: Ki vagyok? Milyen vagyok?
A "Ki vagyok?" az ént, mint olyant keresi.
A "Milyen vagyok?" pedig az énnek a tulajdonságait.
A keresés két módon történhet. Vagy úgy, hogy mindenre rákérdezve megnézem, mi az, ami nem én. Vagy pedig meghatározod, hogy merre van ez az én, mi az, s annak a dolgait vizsgálod. (vagyis szkeptikus és analitikus megközelítések)
Egyes számú én: a test.
Alapvetően az ember a testével szereti azonosítani magát, bár erről csak akkor vesz tudomást, mikor a testet erősebb hatások érik. Ilyen erősebb hatások a fájdalom, a vágy és a gyönyör. Központi szerepe a vágynak van, mivel ez a mozgatóerő, leginkább a vágyban merül el az én, az én a vággyá válik. Ilyen helyzetek például: "Éhes vagyok." "Álmos vagyok." "Izgatott vagyok." "Félek." "Kívánok egy nőt/férfit." stb. A vágy menekül a rossztól, a fájdalmastól, mikor fájdalom van, akkor pedig szenvedésként jelenik meg. A vágy keresi a jót, a gyönyört, mikor pedig megjelenik az élvezet, akkor fél annak elvesztésétől, ily módon szintén szenvedésként jelenik meg. Most akkor ez a vágy a testben van, abból ered, vagy másutt tartózkodik?
Kettes számú én: a lélek.
A lélek alatt az érzelmek színterét értem, az olyan dolgokét, miket szavakkal nehezen lehet megfogalmazni, lévén nem gondolati természetűek. Nevezhetném ezt ösztönvilágnak is. Hisz az ember ösztönösen eszik, iszik, alszik, szaporodik, szomorkodik, örül, fél, nevet, stb. A vágy eredetét a lélekbe lehetne helyezni, mondván, a vágy természetes, nincs is ezen mit gondolkozni. De hogyan keletkeznek az érzelmek, miből jönnek? Ezt legtöbbször a külvilágra vezetik vissza, mondván, a különféle hatások következményeként, adott válasz jelenik meg. Ha ajándékot kapsz, örülsz. Ha elveszik a holmid, szomorkodsz. Ha egy jó nőt/férfit látsz, megkívánod. Ha finom étel illatát érzed, éhes leszel. Ha veszélyeset látsz, félsz. Ha csúnyát látsz, undorodsz. Ilyen úton a vágyak és az érzelmek okát a külvilágba helyezzük. De akkor miért van az, hogy különböző emberek egy adott dologra különböző módon válaszolnak? Ekkor már nem mondhatjuk azt, hogy az ösztön, pontosabban inkább a lélek dolgai csupán öröklött, egyetemes tulajdonságok volnának. De ott van a tapasztalat, hogy eddig milyen dolgok történtek az életében, s ebből következik a meghatározódása annak, amit válaszként adunk egy adott helyzetre. Aki gyerekkorától bogarakat evett, annak egyáltalán nem visszataszítóak. Aki pedig sokszor harcolt már, az nem retten vissza egy támadástól. Ezek a felnőtt embernél már ösztönösen működnek, nem kell elmélkednie azon, hogy megegye-e azt a szöcskét, vagy inkább hőköljön hátra. Hogyan jön létre annak a meghatározása, hogy mi jó, s mi rossz?
Hármas számú én: a szellem.
A szellem a gondolatok, a gondolkozás világa az én meghatározásomban. A jó, az egy gondolat. A szép, az egy gondolat. Az én, szintúgy gondolat. A szeretet gondolat. Mikor megjelenik egy érzelem, akkor az olyan, mint egy alaktalan massza. A gondolattal adunk neki nevet, irányt, minőséget. Nevet, mint hogy szerelem, utálat, öröm. Irányt, mint „Őt szeretem.” „A bablevest utálom.” „Örülök az új ingemnek.” Végül pedig minőséget: a szerelem jó, kellemes; az utálat rossz, kellemetlen; az öröm jó, kellemes; s néha vannak olyan érzéseink is, amiket nem tudunk besorolni a jó-rossz választásba, azok a semlegesek, ami nem is kellemetlen, de nem is kellemes. Érdemes azt is megnézni, hogy hogyan jön létre az érzelem. Mert eddig úgy tűnt, hogy az érzelem van előbb, s csak utána a gondolatok. Nézzünk meg egy helyzetet! A legjobb barátom átvert. Ezen elkezdek gondolkodni, hogy milyen szemét állat az ilyen, meg hogy én sose tennék ilyet vele, s bezzeg én mindig őszinte voltam vele, és ez igazán aljas volt tőle, nem is érdemeltem meg, miért kell ilyet tenni, hisz ha kért én mindig adtam neki, stb., stb. Így hergelem magam, s ez mind össze áll egy masszává, amit haragnak nevezek el, amivel a barátomra haragszom, s ami rosszul esik nekem, vagyis rossz. Ebből látható, hogy az érzelem maga a gondolkodásból fakad. Viszont a szellemmel elég ritkán azonosítja magát az ember, általában az „értelmiségieknél” áll fenn ez. Persze ettől még azonosíthatja más helyzetekben mással is az ember önmagát. Általánosan a szellemmel való azonosulás a kritizálásnál, az ítélkezésnél, a vitáknál jelenik meg, mikor az ember magát felsőbbrendűnek, kívülállónak, vagy mindkettőnek hiszi magát. Ez az azonosulás történik meg a vizsgálódásnál is, ami elég nagy hiba, különösen az önmegismerés útján, mivel így már egy létező énből vizsgálja a többit, vagyis a megismerése nem lesz pontos, mivel már van egy álláspontja, aminek a szűrőjén keresztül nézi a többit. Ennek az igaznak hitt álláspontnak köszönhetően jönnek létre a veszekedések, harcok, s más különféle szenvedések. Másrészt, ebből jön az egyik legnagyobb és legfőbb élvezetünk is, az önigazolás, mikor valami megerősíti az eddigi igazságainkat. Ez terjedhet az „Én megmondtam!” -tól az egészen bonyolult elméleti és világnézeti igazságok megerősítéséig. Ez táplálja elsősorban az önmagunkba vetett hitünket, másrészt azt, amit gőgnek neveznek.
Az én háttere.
Ez a tapasztalatok gyűjteménye, az emlékezet. Minden ítélet, tudás, meghatározás ebből származik. Abból, hogy valamikor régen megtanultunk járni, beszélni, írni, megtanultuk hogy mi az alma, a körte, a mosógép, a könyv, a felhő, és így tovább. Innen származnak a különféle előítéletek is, mint például: a főzelék rossz, a rántott hús jó; a kicsi mellű nő rossz, a nagy mellű jó; a sör rossz, a bor jó; a fizika nem érdekel, a történelem igen. Ez adja meg, hogy mit szeretünk, s mit nem. Hogy mit akarunk, s mit nem. Az emlékezetre támaszkodik a szellem, abból meríti a gondolatokat, s a szerint rendezi őket. Ez maga a világnézetünk. És attól függően, hogy egy-egy nézet mennyire erősödött meg, olyan mértékben van ránk hatással, annyira érezzük a sajátunkénak. És tetteinket ezek a nézetek irányítják. Ha pedig változtatni akarunk valamin, mondjuk egy szokásunkon, akkor olyan mértékben lesz nehéz a feladat, amilyen mértékben viszonyul egymáshoz a változtatási indíttatás és a szokás emlékezetben levő gyökerének mélysége és vastagsága. A mélysége az, hogy milyen régóta van meg, a vastagsága pedig az, hogy mennyire lett életben tartva az idők során. Az önmegismerést leginkább a mélyre nyúló gyökerek „szennyezhetik” be, ha nem ismerjünk föl egy adott nézethez való ragaszkodást, kötöttséget.
Minden énen túl.
Ki más lenne mindezen túl, mint én magam? Az az én, ami nem test, nem lélek, nem szellem, nem emlékezet. Ez az egész rendszernek az alapja, ami nem változó, nem érzékelhető, mivel ő az, aki mindent érzékel, ami állandóan jelen van. Ez az, amit „Valódi Énnek” szoktak nevezni. Minden nézettől független, a jelen tiszta valóságában levő. Beszélni róla igazán nem lehet. Viszont fontos, hogy ha erre a Végső Énre törekszünk, ezt akarjuk felismerni, akkor azt sose azonosítsuk semmivel sem, vagyis én magam ne azonosuljak semmivel sem, ne higgyem semmiről se azt, hogy az úgy igaz.
Eme tudás használata.
A tudás ugyebár mit sem ér, ha nem használjuk. Nos, most hogy végigolvastad, eldöntheted, hogy mennyire tartod megbízhatónak. Ha adsz egy kicsi esélyt annak, hogy úgy van, ahogy leírtam, akkor máris egy újabb nézet alakult ki benned. Ez persze nem baj. Nem baj, ha te bármivel is azonosulsz. Ez itt csupán egy lehetőség. Az iromány felhasználása olyan módon javasolt, hogy magadban megvizsgálod ezeket, ahogy azt én is tettem. Rengeteg dologról nem írtam itt, de nem is fontos. Fedezd fel magad!
|