A megjelenő felosztás, vagyis a boncolgatás, teljes mértékben a nyugati típusú (analitikus-tudományos) gondolkozás hagyományának követelményeként lett. Így már elsőre megfogható, hogy miről is van szó. A témában való valódi elmélyedés természetesen állandó önvizsgálatot követel, hogy az élet minden helyzetében láthassuk, miként működünk. A cél az elv megismerése, vagy inkább felismerése.

Az, hogy testi, lelki, vagy éppen szellemi emberek vagyunk, pusztán hozzáállást jelent a dolgokhoz, nem pedig mondjuk azt, hogy egy testi ember tagadná a lelket, vagy a szellemi ember a testet, mint tényezőt. Az azonosulás pedig a fontosságtól függ, ami az emlékezetben gyökerezik. Aszerint, hogy milyen tapasztalatokkal, s ebből következően milyen értékrenddel rendelkezik valaki, túlsúlyba kerül valamelyik típusú önazonosítás. Például ha engem a lelki folyamatok irányítanak, akkor érthetően lelki ingereket keresek, tovább erősítve ezzel ezt az önazonosságomat, megerősítve az énképemet.

Mondható, hogy az ember egyszerre testi, lelki és szellemi is, s hogy a cél az ezek egyensúlyba hozása. Ám ezzel a hozzáállással ott a gond, hogy ekkor az adott túlsúlyban levő rész, a jelenlegi énképzet szemszögéből történik meg a próbálkozás, hogy a másik kettőt valamilyen szinten egymással egyensúlyba hozza. De nem tudja ezt megtenni, egyrészt azért, mert már egy konkrét nézőpontból cselekszik, másrészt meg mert a külső megnyilvánuláson akar változtatni, az okozat síkján, nem pedig a belső gyökérnél, az ok síkján.

Az a hozzáállás, hogy az ember egyik sem, már megmutatja, hogy a mostani énkép sem te vagy, hanem azzal is csak azonosulsz. Veszélye abban van, hogy az uralkodó énképből indul ki, s a másik két lehetőséget elnyomja, ez az aszketikus hozzáállás, amiből sok baj származik, hisz itt sem az ok síkon tevékenykedik. Annyiban viszont szerencsésebb, hogy könnyebben felismerhető az, hogy egyik élethelyzetben sem Te vagy az úr, hanem egy adott énkép rendszere szerint történik minden. Ilyen a mágia működése is, ami az emlékezetbe elültet egy olyan rendszert, ami az adott célt valósítja meg.

A megszabadulás ebből, vagyis az önismeret útja, hogy "felülemelkedünk" minden azonosuláson, felismerve önmagunk kristály természetét. Olyan értelemben kristály, hogy ha az a különféle színeket felveheti, olyan színűnek tűnhet, de valójában nincs semmilyen színe. Az Én bármi lehet, olyan értelemben, hogy bárhogy megnyilvánulhat, bárminek az alakját fölveheti, de a valóságban érintetlen marad. Ennek az érintetlenségének a felismerése a megszabadulás a kötöttségektől, a különféle nézetektől, s ezáltal a megfelelő "nézőpont" a dolgok valódi működésének felismerésére. Az a tulajdonsága pedig, hogy bármivé válhat, maga a szabadság, az életben való tökéletes elmerülés, a mindennel való eggyéválás, hisz itt már nincs meg az az elválasztottság, hogy "vagyok én, s van minden más", hanem ez az Én, s a megnyilvánulása nem különíthető el. Ez persze csak ismeret, s nem felismerése annak, hogy valójában így van, mert a felismerést azt mindenkinek magának kell megtennie, aki pedig már felismerte, az a másiknak legfeljebb némi segítséget adhat a veszélyeket illetően.

Az önmegismerés keskeny ösvény, s könnyen el lehet tévedni, le lehet róla térni. Ezért fontos megőrizni az éberségünket arra nézve, hogy én nem az vagyok, amit tapasztalok, hanem az, aki mindezt tapasztalja. Ez a nem-azonosulás. De nem elkülönülés! Nem szabad összekeverni, különben már le is tértünk az útról!