Aki gyakorolni kezd, az először a megfelelő erkölcsi szabályzatban alapozza meg magát. Ha világi, akkor az öt vagy tíz előírásban. Ha szerzetes, akkor a számára előírt erkölcsi szabályzatot lelkiismeretesen őrizve kezdje a meditációját. Az adott erkölcsi szabályzat töretlen követése jelenti az erkölcs megtisztítását (sīla-visuddhi).

Ezután a meditációs tárgyára figyel, aminek eredményeként az akadályokat leigázza és a tudat összeszedettségben rögzül. Ez a tudat megtisztítása (citta-visuddhi) – a tudaté, amiben az akadályokat teljesen elnyomta – és ebben a belépés összeszedettség (upacāra-samādhi) és a négy elmélyülés (jhāna) is benne van.

Amikor a gyakorló jártassá vált az összeszedettségben, figyelmét a belátás meditációra fordítja. A légzés éberség (ānāpānasati) alapján kifejleszteni a belátást úgy lehet, hogy először a meditáló a be- és kilégzés folyamatát csupán formának (rūpa) tekinti, testi események sorozatának – nem énnek vagy személynek. A légzést szemlélő tudati tényezők pedig csak tudat (nāma), tudati események sorozata – nem én vagy személy. A tudat és anyag megkülönböztetését (nāmarūpa-pariccheda-ñāṇa) hívják a nézet megtisztításának (diṭṭhi-visuddhi).

Aki eljutott erre a fokra, az a be- és kilégzés folyamatát az abban résztvevő testi és tudati jelenségek keletkezésének és megszűnésének feltételeivel érti meg. Ezt a tudást, ami kiterjed a függő keletkezés értelmében minden testi és tudati jelenségre, a feltételek megértésének (paccaya-pariggaha-ñāṇa) hívják. Ahogy fejlődik a megértése, a múlttal, jövővel és jelennel kapcsolatos összes kételye eloszlik. Ezért ezt a fokot úgy hívják: megtisztítás a kétely meghaladásával (kaṅkhā-vitaraṇa-visuddhi).

A tudat és anyag oksági viszonyainak megértését követően a meditáló tovább halad a belátás meditációval, s idővel megjelenik a bölcsesség, ami a „dolgok keletkezésének és elmúlásának látása” (udayabbaya-ñāṇa). Amikor be- és kilélegzik, látja a testi és tudati állapotok létrejövését és létből távozását pillanatról pillanatra. Ahogy ez a bölcsesség tisztább lesz, a tudat világossá válik, boldogság és nyugalom keletkezik, továbbá bizalom, kitartás, éberség, bölcsesség, és egykedvűség.

Amikor megjelennek ezek a tényezők, megvizsgálja őket, megfigyelve a három jellemzőjüket: mulandók, elégtelenek, és személytelenek. A bölcsesség, ami különbséget tesz a gyakorlás felvidító eredményei és a kötetlen szemlélődés feladata közt, úgy hívják: „megtisztítás az út és a nem út tudásával és látásával” (maggāmagga-ñāṇadassana-visuddhi). Az így megtisztult tudata nagyon tisztán látja a tudat és anyag keletkezését és megszűnését.

Ezután minden egyes belégzéssel és kilégzéssel látja a tudati és testi kísérőjelenségek széthullását, ami olyan, mint a buborékok kipukkadása a rizst forraló lábosban, vagy mint a buborékok szétesése, amikor eső hull a vízre, vagy mint a szezám- vagy mustármag pattogása, amikor tűzforró serpenyőbe teszik. A bölcsességet, ami látja a tudati és testi jelenségek állandó és azonnali széthullását, úgy hívják: „a szétesés tudása” (bhaṅga-ñāṇa). Ezzel a bölcsességgel képessé válik látni, ahogy a tudat és a test tényezői világszerte megjelennek és eltűnnek.

Majd létrejön benne a bölcsesség, ami mindezen jelenségeket félelmetesnek látja (bhaya-ñāṇa). Látja, hogy semelyik létsíkon, még a mennyei birodalmakban sem található igazi élvezet vagy boldogság, és megérti a bajt és a veszélyt (ādīnava-ñāṇa).

Ezután undor fogalmazódik meg (nibbidā-ñāṇa) benne minden feltételes létezés iránt. Felébred az igyekezet, hogy megszabadítsa magát a világtól, egy mindent felemésztő vágy a megszabadulásra (muccitukamyatā-ñāṇa). Szabadulásának módjain gondolkozva felébred benne a bölcsesség, ami sebesen vizsgálja (paṭisaṅkhā-ñāṇa) a mulandóságot, az elégtelenséget, és a személytelenséget, és a belátás kifinomult és mély szintjeire vezet.

Itt felfogja, hogy az összes világban megjelenő tudati és testi halmazok elégtelenséggel sújtottak, és megérti, hogy a kialvás (nibbāna) állapota, ami túl van a világon, rendkívül békés és megnyugtató. Amikor felfogja ezt a helyzetet, tudata eléri a késztetettek iránti egykedvűség tudását (saṅkhārupekkhā-ñāṇa). Ez a belátás meditáció csúcsa, amit úgy hívnak: „megtisztítás a haladás tudásával és látásával” (paṭipadā-ñāṇadassana-visuddhi).

Ahogy állhatatos lesz, ügyessége a meditációban nő, és a képességei teljesen kifejlődnek, eljut a folyamba lépés (sotāpatti) tudati folyamatához (anuloma-ñāṇa). A folyamba lépés útjával megéli a kialvást (gotrabhū-ñāṇa) és közvetlenül megérti a négy nemes igazságot (magga-ñāṇa). Az utat a folyamba lépés gyümölcsének két-három pillanata követi (phala-ñāṇa), amivel megvalósításának gyümölcseit élvezi. Utána keletkezik a visszatekintő tudás (paccavekkhaṇa-ñāṇa), amivel haladását és megvalósítását vizsgálja.

Ha komoly elhatározással folytatja a meditációt, újra kifejleszti a belátás tudások fokait és megvalósítja a három magasabb utat és gyümölcsöt: az egyszer visszatérőét, a vissza nem térőét, és az arahantét. Ezek a megvalósítások, a folyamba lépéssel együtt, képezik a tisztaság hetedik fokát: megtisztítás tudással és látással (ñāṇadassana-visuddhi). Mindegyik megvalósítással az ember teljesen megérti a négy nemes igazságot, ami eddig elkerülte őt hosszú útja során az újraszületések körforgásában. Ennek eredményeképp a tudatban lévő összes szennyeződés kiirtódik és elpusztul, és tudata teljesen tiszta és megtisztult lesz. Majd megéli a kialvás állapotát, amiben megszabadul a születés, öregség, halál, bánat, siralom, fájdalom, gyász és szomorúság minden szenvedésteli elégtelenségétől.

Forrás: Anapana Sati - Meditation on Breathing by Ven. Mahathera Nauyane Ariyadhamma; https://www.accesstoinsight.org/lib/authors/ariyadhamma/bl115.html

Fordítás: Hadházi Zsolt, 2023.I.18.