„Bárhova megyünk, van tanítónk. Igazából hat tanítónk van. Van szemünk, fülünk, orrunk, nyelvünk, bőrünk, és elménk. Az érzékelés hat kapuja a tanítóink, mert bárhová megyünk, a hat érzékszerv velünk jön, és állandóan érzéki benyomást szolgáltatnak. Az érzéki benyomás, jó és rossz, kellemes és kellemetlen, tanít minket, mert reagálunk rájuk. Van egy érzéki benyomásunk, s a benyomás érzésére reagálunk, majd elkezdünk kammát termelni.
Ha nem igazán vagyunk éberek és figyelmesek, nincs különösebben megértésünk, akkor negatív kamma lehet. Például látunk valami kellemeset, tetszik, ezért elkezdünk vágyat érezni, kívánni, így vagy úgy foglalkozni akarunk azzal a látvánnyal. Az én érzete, önmagunk létrejön: »Az én szemem lát valamit.« Az én érzete – én, enyém, önmagam – létrejön a kellemes vagy kellemetlen látásával, létrehozza a vonzódást vagy viszolygást. Ez az, ahol tanulhatunk. Ez a tanítónk.
Luangpó Cshá azt mondaná, így ismerjük meg a világot, nem utazással. Ekkor nevetett, mert olyan sok külföldi tanítványa utazott hozzá, és tudta, hogy szerte a világon hogyan utaztak emberek tanítókat, a Dhammát, és különféle tapasztalatokat keresve. De azt mondta, hogy bár mindenfele utaztak a világban, magukat még nem látták, és nem látták az igazságot. Míg ha valaki a Buddha útját gyakorolja, csak erre a hat tanítóra van szüksége, amik amúgy is vele vannak. Nem kell igazából utazniuk, hogy ismerjék a szemüket, fülüket, nyelvüket, orrukat, bőrüket, és az elméjüket. De szükségük van tudatosságra és körültekintésre, és hogy némi megértést fejlesszenek ki. Így mondhatjuk, hogy nem kell körbe utazni a világot, hogy megismerjük a világot. A világot az érzékszerveinkkel ismerjük meg. Itt van az, ahol gyakorolnunk kell, ezek a tanítóink.”

…

„Valóban része a gyakorlásnak a Dhamma hallgatása, de nem állandóan. A figyelmünket befelé is kell fordítanunk és tanulnunk a saját tapasztalatunkból. Luangpó Cshá mondta, hogy az egyik dolog, ami fel szokott merülni azoknál, akik saját tapasztalatukból próbálnak tanulni, hogy először gondolkozással próbálják csinálni, összehasonlítással, kigondolással, hogy ez ilyen, az olyan. Elemzik, hogy ez honnan jött, miért érzek így, mi történik, és így tovább és tovább. Még meditáció közben is: próbálnak éberek lenni, de gyakorta beleragadnak az elemzésbe, a gondolkodásba a tapasztalatukról. Ez ugyancsak megakadályozza az elmét, hogy igazán tudatos legyen a jelen pillanatban, sőt, zavarodottsághoz vezet, különféle hangulatokat táplál, eltérít az igazságtól.
Időnként azt mondta, hogy amikor ettől a hat tanítótól tanulunk, a célunk, hogy egyszerűen nézzünk, csak figyeljünk, semmint hogy mindig átgondoljuk és kigondoljuk, vagyis azt csináljuk, amit elmélkedésnek hívunk. Igazi belátás akkor keletkezik, amikor az elme csendben van, csendesen figyeli azt, ahogy a dolgok vannak. Szemünk elé kerül egy látvány, létrejön a szem tudatosság, aztán észleljük, hogy megmozdul az elménk, mondjuk vonzódik valami kellemeshez, például lát egy szép virágot és ahhoz vonzódunk. Ez újra és újra megtörténhet addig, hogy a nézetünkké válik, a ragaszkodásunkká, s azzá válunk, aki például szereti a szép virágokat. Talán csak bizonyos virágokat, színeket kedvelünk. Aztán van az érzet, hogy a virág elhervad, meghal; miután letépik kiszárad, s végül kidobják. A tudatból félelem kel, ahogy egy friss, egy sorvadó, majd egy halott vagy hervadt virágot látunk. A reakciók különbözhetnek. Érezhetünk szomorúságot, amikor egy hervadt, elszáradt virágot látunk, mert többé nem szép. Aztán ezt megszorozzuk hattal, a hat érzékszervvel, és minden tapasztalat, kellemes és kellemetlen, ezáltal igen sok információvá válik, ami állandóan jön az elménkbe. Ezért figyelmesnek és ébernek kell lennünk. Ezért gyakorlunk.
Amikor nem vagyunk igazán éberek, sosem tanultunk meditációt, sosem tanultuk a Dhammát, akkor természetesen magukkal szoktak rántani ezek a tapasztalatok. Felmegyünk a felemelőkkel, lemegyünk a lehúzókkal. Ezért tapasztalunk hangulatokat, mint jó kedv és rossz kedv. Olyat kapunk, amit szeretünk, látjuk, szagoljuk, ízleljük, érintjük, vagy felidézzük, gondolunk rá, és boldogságot érzünk. Aztán a boldogság eloszlik, mert mulandó természetű. Még kell keresnünk, és a további keresés csalódást hozhat, fáradtságot, frusztrációt, és persze ha nem kapjuk meg, amit akarunk, talán olyat kapunk, amit nem akarunk, nem szeretünk, s akkor boldogtalanságot tapasztalunk. Az éberség gyakorlásával tudatossá válunk erre. Megfigyeljük ezeknek a folyamatoknak a menetét, egyszerűen a csendes figyelés helyzetéből jobban megismerjük az elménket.
Persze időnként szükséges a Dhammát hallgatnunk és gondolkoznunk rajta, de a célunk, hogy kifejlesszük a képességet, hogy megismerhessük a tapasztalatot, ahogy van, hogy megismerhessük az igazságot, a világot, ahogy van. Ez az, ahol megismerjük a világot. Azzal, hogy pillanatról pillanatra tudatosak vagyunk. Az éberség magával hozza az egykedvűség, avagy a kötetlenség minőségét. Amikor igazán éberek vagyunk,  akkor csak tudatában vagyunk a tapasztalatnak anélkül, hogy elvesznénk a boldogságban vagy a fájdalomban, a kedvelésben és nem kedvelésben. Ezért olyan hasznos eszköz ettől a hat tanítótól való tanulás, mert támogatja a megfigyelés gyakorlatát.”

…

„Egyik kérdése a tanítványoknak, amit szerettek feltenni Ácsán Cshának: ki ismeri a világot? Ki az, aki tudatos? Ki az, aki látja a mulandóságot? De ahogy haladsz a gyakorlással, az én, aki lát, szintén eltűnik. Maga a kérdés is eltűnik. Ez a fajta gondolkodás eltűnik a gyakorlás által. Nem tagadással vagy elfojtással, hanem világosság és belátás által. Ez a folyamat időbe telik.
A legtöbben nem világosodnak meg azonnal és látják át az én érzetét és a meghatározó folyamatokat. Nem hagyják el a hangulataikat, a kötődéseket élvezethez és fájdalomhoz, boldogsághoz és boldogtalansághoz. Néha megteszik, aztán elfelejtik és elvesznek. Néha a tanítókhoz fordulunk emlékeztetőkért, akik példát mutatnak és tanításokat adnak, de hogy valóban megszabaduljunk a világtól, azt magunknak kell megtenni, s ehhez idő és erőfeszítés kell.
Ez az egyik kihívás számunkra: időt adni magunknak a gyakorlásra, elköteleződni a gyakorlás iránt. Valaki beszélt erről korábban, hogy vajon hogyan tekintünk a Dhamma, a Buddha tanításának gyakorlására. Úgy látjuk, mint az életünket, hogy az egész életünk a gyakorlás része? Vagy úgy látjuk, hogy a gyakorlás csak egy része az életünknek, s vannak más részek, amiknek semmi köze a gyakorláshoz? Ha még úgy látjuk, hogy a gyakorlás csak egy része az életünknek, akkor elég nehéz megérteni, hogyan vegyük az érzékszerveinket a tanítóinknak, mert csak időnként tesszük azt. Lehet, nem igazán köteleződünk el az éberség kifejlesztése mellett, s hogy megértsük az érzéki benyomásokat. Néha csináljuk, de máskor nem érdekel, nem csináljuk, s így mindenféle egyéb szokás jelenik meg, mint a sóvárgás és a ragaszkodás. Egyrészt gyakorlunk, másrészt nem, mert a gyakorlás még csak egy része az életünknek. A célunk ezt megfordítani, hogy minden a gyakorlás része legyen, mert minden pillanatban van érzéki benyomás. Amint felébredünk reggel, máris látunk, hallunk, ízlelünk, szagolunk, emlékszünk dolgokra. A gondolatkörök azonnal beindulnak, ahogy reggel a tudatunknál vagyunk, egészen ameddig nem megyünk este aludni.
A hat érzékszerv aktívan jelen van, ezért teszünk mindent a gyakorlás részévé. Nem könnyű, ezért hajlamosak vagyunk elbátortalanodni, vagy néha a tanítótól akarjuk, hogy csinálja helyettünk. Elmegyünk a tanítóhoz, kérdéseket teszünk fel, és a gyors és könnyű válaszokat akarjuk, hogy emlékezhessünk rájuk és azt érezzük, hogy tudjuk a Dhammát. Mind ezt szeretnénk, hogy aztán meg tudjuk válaszolni a kérdéseket mi magunk. De az még mindig csak emlékből, okosságból válaszolás. Ténylegesen el kell végeznünk az alapozást is, a gyakorlás türelmes alapozását.”

Forrás: The Six Senses Are Your World - by Tan Ajahn Kalyano 11 Dec 22; https://www.youtube.com/watch?v=xvX1-uCc0JE 6:56-9:56, 15:06-21:02, 29:36-33:53
Fordítás: Hadházi Zsolt, 2025.X.9.