„Az imát olyan embereknek találták ki, akiknek nemigen támadnak saját gondolataik és akiknél a lélek fölemelkedése ismeretlen, vagy észrevétlenül megy végbe: mit is csinálnának ők a szent helyeken és mindenfontos, nyugalmat és egy kis méltóságot követelő élethelyzetben? Hogy legalább ne zavarjanak, minden bölcs vallásalapító, kicsi és nagy vallás alapítója egyaránt, az ima formuláit ajánlotta nekik, az ajkak hosszú, mechanikus munkájaként az emlékezet erőltetésével, a kéz és a láb meghatározott, kötött tartásával – sőt a tekintet irányának megszabásával! Ezek után már teljesen mindegy, hogy számtalanszor kérődzik-e ugyanazt, mint a tibetiek az „Om mani padme hum”-ot, vagy mint Benáreszben az isten nevét Ram-Ram-Ram (és így tovább, könnyed bájjal, vagy anélkül) ahányszor csak kimondják, az ujjaikon számolják: vagy Visnut imádják, ezer nevének fölemlegetésével, vagy Allahot, kilencvenkilenc nevét elősorolva: használhatnak imamalmot vagy rózsafüzért – a fő dolog az, hogy e munka lekösse őket egy időre és közben elviselhető látványt nyújtsanak: az ő saját imájukat a jámbor hívek részére találták föl, akik tapasztalatból ismerik a gondolatokat és a fölszárnyalásokat. És még őket is megrohanja néha a fáradság, ilyenkor jót tesz nekik a becses szavak és hangok elősorolása és az egész jámbor gépiesség. Ám föltéve, hogy e ritka emberfajta – a vallásos ember minden vallásban kivétel – tud segíteni magán: az említett lelkiszegények nem tudnak segíteni magukon, ha megtiltják nekik az imakerepelést, akkor ez annyit tesz, mintha eltiltanák őket a vallástól: amint a protestantizmus révén ez egyre vallásosabbá válik. A vallás ezektől nem vár többet, mint hogy megőrizzék nyugalmukat, a szem, kéz, láb és minden egyéb szerv tekintetében: így egy időre megszépülnek és – emberi formát öltenek!” (Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány – III. 128.)

Gyakorlatilag a zazen (ülő meditáció) és a shikantaza (csak ülni) ugyan ez a módszer, csak itt még csendben is kell maradni. És ez nem egy új módszer, ami a zent különösen jellemezné, hanem már jóval előtte is ismert volt a Tiantai (jap.: Tendai) iskolában.

A zennek a népszerű változata ez, ahol a megvilágosodásra vágyónak csak le kell ülnie, s úgy maradni: mozdulat, beszéd, gondolat nélkül. Ennyit kell tenni a buddha-természet felismeréséért. És mivel ez igen nehéz cél, így nagyon jól el lehet vele tölteni az időt. Nyugtató, egy idő után egészen kellemes kikapcsolódás (szó szerint). Ne gondolkozz, csak csináld. Vajon tényleg erről szólna a zen?

Jó részt igen. Ez is lehet zen. De nem azért, mert a nyugalom, vagy a spontaneitás annyira zen. Az csupán külsőség. A zen viszont a tudattal foglalkozik, annak is a lényegével.

Ahogy Jézus a szeretetről tanított, mert az az Istennek egy jellegzetes megnyilvánulása, úgy itt shikantazáról beszélnek. De ahogy a szeretet nem egészen az Isten, úgy a shikantaza sem egészen a Buddha. Lehet úgy „csak csinálni”, hogy nem ismerem a Buddhát. Mert még ez is csupán a külső egy változata. Minden embernek vannak spontán pillanatai, de ezek el is múlnak. Viszont a megvilágosodásnak épp az a lényege, hogy végérvényes megszabadulás.

A Buddhát csak a tudatban lehet megtalálni, azon kívül nem. Testtartást, beszédstílus, gondolkodásmód, ezek egyike sem a Buddha, sem pedig ezek hiánya.

A zazen az az ülés, mikor az ember leül, hogy megoldjon egy problémát, adott esetben az „élet és halál”, ill. a „ki vagyok én” kérdését. A shikantaza pedig az, mikor az ember már nem szóban, tettben, vagy gondolatban oldja meg, hanem túllép az egészen (transzcendálja), s felismeri a Buddhát. Erről szól a zen. A többi csak játék.