A változás az egész tapasztalati világban ott van. Vagyis, minden születik és meghal. De mig mondjuk az ember élete 70 és 100 év között van, addig a Nap, vagy a Föld hosszu évmilliokig létezik. De egyik sem örök. A változáshoz tartozik a halál, de egyben a születés is. Változás, hogy a gyermekböl felnött lesz, s a felnöttböl öreg. Ez természetes. Ám mi mégis azt mondjuk: a születés jo, a halál rossz. Felnöni jo, megöregedni rossz. Folyton ebben a kettösségben gondolkozunk. És ez a kettösség maga az, ami a változást hol kellemessé, hol kellemetlenné teszi.

Mi is ez a kettösség? Az, hogy ragaszkodunk az elképzeléseinkhez, az itéleteinkhez, a véleményünkhöz, a látásmodunkhoz. Vagyok én és van a világ. Vannak az ismerösök és vannak az ismeretlenek. Vannak nök és vannak férfiak. Van mult és van jövö. Van lét, s van nem-lét. Igy, vagy ugy, de állandoan ketté osztjuk a világot.

Honnan jön a kettösség? A saját tudatunkbol. Vannak férfiak, akik a nöket kedvelik, vannak, akik a férfiakat, vannak, akik mindkettöt. Hasonloan a nök is. Ebböl láthato, hogy nincs sehol sem megszabva, melyik a jo, melyik a rossz. Mindenki maga teremti meg. Ettöl vannak változatos személyiségek. Ha viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy csak egyetlen változat a jo, a normális, a természetes, az igazi, a valodi, akkor megint csak ketté osztjuk a világot, elválasztjuk magunkat, ellenségeskedést teremtünk.

A kettösség és a változás. Minden változik, ez elég nyilvánvalo. Mi mégis azt akarjuk, hogy legyenek állando dolgok. Ezeket gyakran nevezik igazságnak, vagy törvénynek. Jo dolog a gazdagság, rossz a szegénység. Mintha ez valamiféle egyetemes igazság lenne. S mivel ezt elfogadjuk, ezért törekszünk a kivánatosra, s menekülünk a nem kivánt elöl. Ebböl áll az életünk. Vágy és utálat. Jo és rossz. De mivel a dolgok változnak, ezért a vágy nem teljesülhet be egészen, s az utálat nem szünhet meg teljesen. Két malomkerék közt örlödünk, az egyik megy erre, a másik arra. Mi meg örlödünk, egyre szétszortabbak leszünk. Akarjuk ezt, azt, amazt; nem akarunk ilyet, olyat, amolyat. És a végére egyetlen szem buzábol sok-sok apro porszem lesz. Ez a zürzavar, a stressz.

Békés otthon. Az otthon az állandoság, a biztonság, a nyugalom helye, a biztos pont. Bárhol is vagyunk, tudjuk, van helyünk a világban. Ezért tartjuk fontosnak a lakásunk, a családunk, a barátaink, a hitünk, önmagunk. És ezekért képesek vagyunk veszekedni, harcolni, háborukat vivni. Mert ez az enyém, ez én vagyok. Ettöl vagyok az, aki. És probáljuk nem észre venni, hogy ez is változik. Ha pedig ezek is változnak, akkor gyakorta szenvedünk miatta. Mintha minket fosztanának meg valamitöl, az egyik végtagunkat vesztenénk el. Szenvedünk, mert megfeledkezünk a halálrol. Vagy épp azért szenvedünk, mert félünk töle. Félünk, hogy elveszitjül azt, amink van, azt, amik vagyunk. Ebböl jön a gyülölet, az utálat. Ám a születés, a növekedés az jo, azt akarjuk. Nagyobb házat, több pénzt, több élményt, egyre jobbat és jobbat. Mintha ez egyrészt védene, másrészt minket gazdagitana, többé tenne. Ez a versengés, hogy mi jobbak legyünk mint mások. Mert ugye vagyok én, s vannak a többiek. És mindenki több akar lenni a másiknál, hatalmat akar. Küzdünk. Miért? Mert nem ismerjük fel az állandotlanságot, a halált, s ragaszkodunk saját világlátásunkhoz, énképzetünkhöz.

Vannak emberek, akik azt mondják: van menekvés, van megoldás. Lehetséges tullépni jon és rosszon. Lehetséges elfogadni a változást. Lehetséges valodi otthonra lelni. Ám a megoldás nem a világban van, hanem itt bennünk. Csupán fel kell ismernünk, hogy minden, amit tapasztalunk, az folyton változik, változik, változik. Mi marad? Maga a tapasztalo, én. Ám ez nem a test, ami megöregszik és meghal. Nem az érzelmek, amik megjelennek, s elhalnak. És nem is a gondolatok, amik felbukkannak, majd eltünnek. Nem a világlátásunk, a véleményunk, ami egy élet során többször is változik. Mi marad? Semmi, ami megfoghato lenne. Viszont ez maga a szabadság. Ez az az alap, ami a legbiztosabb támaszunk lehet.

Jol hangzik, nem?:) Persze, csak ezt kevés megérteni. Tenni kell. Magunkba kell néznünk. Meg kell fejtenünk, mik is vagyunk valojában. Ez a tanitványság. Ez az önfelismerés utja. Aminek a vezérfonala a nem-ragaszkodás. Ez két dolgot takar: elfogadni azt, ami jön, s elengedni azt, ami megy. Sok buktatoja van, s könnyen el lehet téveszteni a célt. Ám ha megtartjuk a nem-ragaszkodást, akkor biztos a célba érés.