Az élet játék. Ősi hasonlat ez, s azt hiszem mindnyájan egyet értünk vele. A szabályokat kora gyermekkorunkban megtanuljuk, a későbbiekben pedig csak pár kiegészítés kerül még bele. Teljes erőbedobással hajítjuk a kockákat és lépegetünk a cél felé. Aztán kezd nem tetszeni a dolog, próbáljuk áthágni a szabályokat, új technikákat keresünk a jobb dobás érdekében, hogy kikerüljük a visszazuhanásokat, a csapdákat, a rossz mezőket. Egy idő elteltével rájövünk, hogy valóban ez nem segít semmit, s egyszerűen beállunk a játékba, a szabályok ismeretében haladunk, ahogy tudunk. Ilyen egy felnőtt játékos. Néha napján mikor úgy érezzük pocsék mezőn állunk, megint nem haladtunk semmit, akár vissza is csúsztunk, elkezdünk gondolkodni, vajon mit kéne másképp csinálni. Egyesek próbálnak hátrahúzódni, benne se lenni a játékba, mások pedig előre akarnak törni, erővel legyőzni a bajokat. Akad olyan is, aki különleges megoldást keres, új szabályokat, kis kapukat, trükköket. Feltör a remény, hogy egyszer így, vagy úgy, de jobb lesz. Amíg élünk, remélünk, s sosem lesz jobb. Akkor hol a baj? A táblát hiába akarjuk átírni, hiába akarjuk a szabályokat megváltoztatni, elmenekülni az egészből, másként dobni a kockát, mit sem használnak ezek. Csak bennem lehet a hiba, gondoljuk. Meg akarjuk változtatni a szemléletünket, könyveket olvasunk, tanítókat hallgatunk, elmegyünk imádkozni, meditálni, szerzetesnek vonulunk, vagy papnak. Igen, érezzük, hogy egyre jobb és jobb lesz minden, haladunk. Megint forog a kocka, s mi izgatottan várjuk az újabb remek eredményt. De elkeseredetten ébredünk rá, hogy a sokadik vacak mezőre léptünk. Hát hol van az Isten? Miért nem használ a varázslat? Mit ér a húsz év meditáció? Mire megyek most azzal a sok bölcsességgel? Sehol, semmit, semmire, s fogalmam sincs, hogy miért. Neki vágunk másodszorra, harmadszorra, sokadszorra, de végül a földön fekszünk vérző orral. Persze nem baj, nem számít, ez az élet rendje, s különben is, én így akartam. Lehetünk bátrak, ügyesek, okosak, kitartóak, még ha fáj is. Egyszer csak jó lesz, nemde? Aztán lassacskán nem érezzük, hogy ebből valaha valami jó is lesz, csak vonszoljuk tovább magunkat, s unottan dobáljuk a kockákat. Legyintünk a törekvőre, a menekülőre, az ügyeskedőre, a hívőre és a filozófusra. Feladtuk, megöregedtünk, beletörődtünk. C’est la vie, ilyen az élet, mint tudjuk. De jó befejezés ez, hát tényleg nincs kiút?

Kétféle rossz játékost lehet megfigyelni. Az, aki nincs benne a játékban, s az, aki nagyon is benne van. Aki nincs benne, az pokolian unatkozik. Aki benne van, az folyton őrjöng mikor valami nem jól sikerül, s bizony elég gyakran nem sikerül. A jó játékos viszont valóban játszik, s tisztában van ezzel. A kívül maradó és benne levő egyaránt igazinak hiszi a játékot, azzal a különbséggel, hogy az előbbi a játék nemlétének valódiságában („ez baromság”), míg az utóbbi a játék létének igazságában („ez tuti királyság”) hisz. A jó játékos felismeri a végleteket, de egyikbe sem zuhan bele. Hogyan teszi ezt? Csak leül, s játszik. Látja a végletek csapdáját, s épp ezért tudja azokat elkerülni. Nem gondolja, hogy az az ő bábuja, sem azt, hogy az nem az övé. Megérti, hogy a kocka pörög, a bábu halad.