1. Törekvés: szükséges a megfelelő indíttatás, hogy mi is az, amit én meg akarok tanulni, meg akarok érteni. Ha ez nincs meg, ha nincs egy erős kérdésem, ami hajt, akkor hamar feladom, ráadásul azt se tudom, mit keresek, így ha találok is valamit, nem tudom, hogy kell-e nekem. Ebből jön az a fajta "kereső", aki nem tudja mit keres, ezért mesterről mesterre vándorol, mindenféle dolgot tanul, olvas, de ebből csak egy rakás szemetet képes összehozni.

Azt gondolom, hogy van egy ezt megelőző fázis is – amiről nem szokott szó esni, de igazából már benne van ebben (a Te megfogalmazásodban is). Az, hogy valaki tudja, hogy aktuálisan vagy úgy általában mit akar megtanulni, hogy mi az a kérdés, amire választ keres az bizonyos fokú :) önismeret eredménye. És akkor én előre venném az Éberség-et ebben az értelemben, hogy az ember szembesüljön vele jól, hogy bizonyos helyzeteket hogyan old meg élőben vagy fejben, kinek tartja/nem tartja magát, stb. Mert ezek alapján fog kialakulni, hogy min akar változtatni, hol bizonytalan, stb., tehát, hogy merre kell törekednie.

Igen, bizonyos élet adta önismeret benne van abban, hogy elszánja magát bármire is valaki. Másrészt, törekvés leginkább a szenvedésből fakadóan jelenik meg, mikor változtatni akar valamin. Az már a „karmájától” függ, hogy sikerül-e elérnie elszántságával valami magasabb szintet is, vagy sem.

2. Tisztaság: ha már megvan a kérdés, akkor szükséges, hogy a különféle tanításokat előítéletek nélkül fogadjuk, legyünk nyitottak mindenre. Azok, akik bár rendelkeznek indíttatással, de válogatósak, könnyen magukba zárkóznak, s így hamar tévképzeteket kezdenek el gyártani, majd mikorra elég gyűlt össze, s úgy érzi, válaszolt a kérdésére, elmegy ezt tanítani, ahol csak neki van igaza, mindenki más tévedésben él, vagy legalábbis alacsonyabb szinten áll nála.

Miért következik a magába zárkózásból automatikusan a tévképzetek gyártása? Ezt nem értem.

Azért, mert megvan egy alap gondolkozási rendszere (karma), ami szerint látja a világot, s mivel nem ezen változtat, hanem ezzel változtat más dolgokon, ezért ebből csak tévképzetek jöhetnek. Kivételes esetek persze vannak, mikor valaki épp a bezárkózás alatt tisztul meg. De hangsúlyozom, ez tényleg kivételes. Főleg, hogy nem néz le másokat. J

3. Éberség: szép és jó, hogy "mindenkinek megvan a saját igazsága", meg hogy "mindenkitől lehet tanulni", de ha ezeket a tanításokat nem vizsgáljuk meg alaposan, akkor vagy leragadunk a nekünk tetszetős tanításnál, vagy szemetet halmozunk fel.

Én szeretnék leragadni a nekem tetszetős tanításnál. :) Már amennyire a „leragadás” megvalósítható. :)  Merthogy én is folyamatosan változom, meg akkor az is, hogy az adott tanítás számomra mit jelent. Pont tegnap gondolkoztam ezen, hogy bármennyit is olvasok, folyton ugyanahhoz a pár könyvhöz, filmhez, zenéhez térek vissza, amikről azt gondolom, hogy számomra a dharmát jelentik.

Bármilyen típusú leragadás egyértelműen szenvedéshez, s persze tévedéshez vezet. Legalábbis abban az értelemben, hogy ha megvan egy saját igazságod, s ezt te „legfelsőbb igazságnak” gondolod, amivel szemben nem állhat meg eltérő igazság (látszólagos elfogadása más igazságoknak még nem igazi elfogadás), akkor az egyrészt másokkal szembeni, másrészt a tényleges tapasztalattal szembeni harchoz vezet. Ne feledd: a buddhák bölcsessége túl van léten és nemléten.J

4. Alkotás: igazán örvendetes, ha már kész vagyunk az elmélettel, csak ne felejtsük el ezt a gyakorlatba is átültetni. Egyrészt olyan szinten, hogy bár a "mély megértéseknél" a dolog magától működni kezd, azért ne gondoljuk a dolgokat se túl könnyűnek, se túl nehéznek. Tessék használni azt, amid van! Különben örökre ott maradhatsz a szobádban, s szövögetheted a buta kis elméleteidet.

A „buta kis elmélet” nagyon lenéző, kikérem magamnak! :) A másik oldala a gyakorlati alkalmazásnak az, hogy sokszor elkezd „működni” a dolog már attól, ha csinálsz valamit anélkül, hogy érzelmileg-szellemileg ott lennél. (Pl. én ilyen alapon nem veszekszem a lakótársammal azért, mert nem mosogat el maga után. Pedig legszívesebben jól letörném a kezét. :))

De csak azért, mert nem veszekszel vele, már nem is haragszol? Elméletileg ugyan a tett-szó-gondolat hármasság kölcsönhatásban van minden irányban, de nem feltétlenül úgy, ahogy azt képzelik. Csak mert én nem verekszem, nem jelenti, hogy nem vagyok agresszív. De ha nem vagyok agresszív, akkor biztos nem verekszem.

5. Átadás: ez húzós rész, mert ugye mikortól is vagyunk mi képesek tanítani? Kevés az, ha valaki magában megvalósította. Ide kell az, hogy a teljes egészet tisztán átlássuk, s minden pillanatban megvalósítsuk. És, indíttatás arra, hogy másoknak is segíthessünk. Buktató igazán csak egy van: nem értik, amit mondasz, következésképpen, félreértelmezik. Erre fontos odafigyelni, hogy a félremenéseket a lehető legalacsonyabb szinten tartsuk.

Hatalmas közhely, de én tényleg azt gondolom, hogy mindenki tanít. Kérdés, hogy meghallod-e. Illetve ami még fontosabb szerintem, és nem szokott előkerülni, hogy általában nem emberektől tanulunk, hanem szituációkból. Abból, hogy az adott helyzetben mi mit csináltunk, mit gondolunk róla utólag, hogyan képzeljük el a következőt, stb. Lásd 1. pont. Azt is gondolom, hogy a tanítónak a felelőssége addig terjed, hogy saját magában a lehető legjobban „megtisztítsa” a mondanivalóját (pl. ne nyomja tele szakszavakkal, ne beszéljen lenézően, stb.) – a többi nem rajta múlik.

Igen, minden taníthat, s ez így van jól. A tanító dolga pedig, ahogy Lin-csi fogalmazta: „Ha a szájnál van baj, a szájra ütök. Ha a kézzel van baj, a kézre ütök.” Hogy te mit tudsz kezdeni az ütéssel, az a te dolgod. J

Röviden ennyi lenne, amit én a "helyes" tanítványságnak mondok. Csak nehogy valaki azt képzelje, hogy tanítványnak lenni valami "hű de fasza dolog", vagy ettől leszel igazán király gyerek.

De, de! Tanítványnak lenni fasza dolog! :)

Tanítványnak lenni ahhoz hasonlít, mint mikor valaki nagyon éhes. Keresi, keresi, hol csillapíthatná étvágyát, de sok helyen csak finom illatokat talál, másutt rohadt ételt, odébb pedig egy kevés eleséget, ami nem képes kielégíteni, ezért tovább és tovább keres. Vannak tanítványok, akik ebbe az éhségbe belepusztulnak, megörülnek. Vannak, akik találnak egy étkezdét, de ott kell maradniuk, hogy újra és újra egyenek. Vannak, akik leragadnak az illatoknál, s azt árulják a többieknek is, vagy éppen a rohadt ételnél. Nem veszik észre, hogy rossz az étel, mert nagyon éhesek. A végén mind belepusztulnak, vagy esetleg tovább indulnak. Nem szabad azt hinni, már megszűnt az éhség. És vannak azok, igen kevesek, akik megtalálják azt az ételt, amit csak egyszer kell megenni, soha többé nem leszel éhes. De ezek tényleg kevesen vannak. S honnan tudod, hogy te megtaláltad? Onnan, hogy soha többet nem vagy éhes. De ez idővel majd kiderül.

A végén mindkenki belepusztul, akármit is eszik. :))) Én nem hiszem, hogy ez így működik. Ha az éhség a tanulás iránti vágynak az analógiája, akkor én életem végéig szeretnék éhes lenni. Ha meg az igaz tanitás utáni vágyé, akkor meg gyorsan meggyőzném magam, hogy ez csak egy érzés, „ez nem én vagyok, ez nem az enyém, ez nem az én Én-em. :)

Sokféle vágy van. Ezekkel semmi gond. Ha túl lépsz rajtuk, s nem megszüntetni akarod, akkor egy szempillantás alatt átlátod a tízezer dolog értelmét és lényegét. Tanulni persze jó dolog emellett, sőt, ha megvan a tiszta látás, akkor lehet csak igazán okosodni.

Hát vigyázzál magadra!

O.K.! Bár ez elég fenyegetően hangzik…

Akkor jó.