Építettem egy fűkunyhót, miben nincs érték.

Egy jó ebéd után szeretek kellemesen lepihenni.

A fű fedél még mindig újnak néz ki,

Mikor elhasználódik, új zsúpot adok hozzá.

A személy a kunyhóban mindig jelen van,

De nem találod se belül, se kívül.

Nem járkál világi emberekkel,

És nem szereti azokat, amiket ők.

Ez a kicsi kunyhó tartalmazza az egész világot,

És anyagi testem egységben van vele.

Nagy bódhiszattvák nem kételkednek gondolataimban,

Bár az emberek furcsának vélhetik azokat.

Ha azt mondod, kunyhóm ócska, válaszom az,

Hogy az Egy Tudat épp ott lakozik ahol az van.

Kelet vagy nyugat, észak vagy dél,

A szilárd alap az, ami számít.

A tető fölé nyúló zöld fenyőkkel

És fényes ablakokkal a falban, még egy

királyi palota sem fogható kunyhómhoz.

Szerzetesi ruhával vállamon

És tetővel a fejem felett, nincs aggodalmam.

Nem mintha dicsérném magam, hogy itt lakom,

Csupán mikor a hajnal közeleg,

Tudatom határtalan elejétől a végéig.

Mikor tanítómmal találkoztam és hallottam szavait,

Eldöntöttem, hogy kunyhót építek magamnak, s benne élek.

Nem törődve társadalmi kötöttségekkel,

Úgy cselekszem, ahogy én szeretnék.

Mégis, bármit mondjanak neked az emberek,

Igazi célom, hogy felébresszem a lényeket.

Ha találkozni akarsz a „személlyel” a kunyhóban,

Először az anyagi oldallal kell törődnöd.