Elmerülünk a hétköznapokban, mert ezt szoktuk csinálni. De hétköznapok nincsenek, csupán egy folyam gondolat, amiben megmártózunk. Amint ellepi egész testünket ez az áramlat, nem látunk, nem hallunk, csak sodornak a gondolatok és főképp az érzések. Elvisznek minket, s hol tetszik ez, hol nem tetszik. Leginkább pedig még azt sem tudjuk eldönteni, hogy mi a viszonyunk ehhez az egészhez, mert nem látunk, nem hallunk. Úgy haladunk, mintha csupán fuldokló halak lennénk a saját folyónkban, mert annyira tele van mindenféle mocsokkal. A szellemi úton járás nem azt jelenti elsősorban, hogy takarítanunk kellene, hogy ki kéne tisztítani ezt a folyót, el kéne takarítani a nem tetsző gondolatokat és érzéseket, majd lecserélni azokat szép tisztákra, ragyogókra, tündöklőkre, hogy utunkon haladva szűntelen gyönyörködhessünk. A szellemi út tudatosságot jelent, éberséget. Azt jelenti, hogy észrevesszük, itt úszunk a hétköznapok áramlatában. Hogy ráismerünk saját helyzetünkre, magunkra, a környezetünkre. Hogy kinyitjuk szemeinket és kitárjuk füleinket. Ezt addig persze nem akarjuk megtenni, nem akarjuk észrevenni a mindig is nyitott szemet és fület, ameddig mocskos és tiszta darabkákhoz tapadunk a folyóban. Ameddig fel és le rohangálunk, kezünkben bottal, elkergetni a csúnya szemetet, másik kezünkben pedig hálóval, hogy összegyűjtsük a szép és jó dolgokat. Hogy észrevehessük mulatságos helyzetünket, meg kell állni. Kényszeríteni kell magunkat a megállásra, bármennyire is fájdalmas először. Le kell ülnünk, ki kell egyenesíteni hátunkat, elhelyezni keresztbe lábainkat és a sok hordalékot, az egész folyót beleterelni egyetlen helyre, a lélegzésbe. Az egész hétköznapok, az egész világ csupán lélegzéssé válik, egyhangú, ismétlődő, meg nem álló lélegzéssé. Nem akarjuk a lélegzetet irányítani, nem akarjuk valamilyenné tenni, hanem csak ott vagyunk benne, mi magunk vagyunk a lélegzés, semmi más nem létezik. Nem érdekes semmi más, életünk egyetlen lélegzetvételen múlik, s ha elvétjük, azonnal meghalunk. Így kell mindent belevinni a lélegzetbe. Ha csak a lélegzés folyama van már, akkor képessé válunk megtapintani szemünket és fülünket. Akkor figyelni tudunk arra, ami épp van. Képessé válunk rálátni valódi lényünkre, az örökkön tiszta tudatra, ami nem különbözik a lélegzés csendes hullámzásától, de mégsem ugyanaz. Minden gondolat, minden érzés itt van a lélegzésben, itt van a tudatban. Felismerve, hogy a hétköznapok örömei és bajai csupán a lélegzés, csupán a szennyezetlen tudat megjelenő és elmúló villanásai, valóban éberré válunk mindenre, s az éberség fénye által igazi tisztaság lesz látható folyónk minden cseppjében. Megragadhatjuk a botot és a hálót, rohangálhatunk mindenfele, már világos, már tudatos, már röhejes ez az egész. És akár sikerül bármit elhajtani vagy megszerezni, akár nem, nem akadunk fent egy pillanatra sem, nem veszünk el a gondolatok, az érzések, a hétköznapok homályában. De ha nem tesszük meg a megfelelő lépéseket, ha azt képzeljük, mindez már nagyon világos nekünk, semmi gond vele, akkor nagyon vigyázzunk, nehogy a szellemi útból is csupán egy újabb szép dolgot formázzunk, amit el akarunk kapni. Nem lehet elkapni. Nem lehet megszerezni. Fel kell ismerni ténylegesen, hogy mit jelent a bot és a háló, hogy mi a folyó szennye, s hogy valójában szemünk és fülünk sosem volt csukva. Csak ne hagyjuk magunkat elbűvölni a dolgoktól, a saját érzéseinktől és gondolatainktól. Ne akarjuk elhajtani vagy begyűjteni. Akkor nyilvánvalóvá lesz, minden szenny valójában maga a tisztaság.

Tudat áramlatában úszva fuldokolni fáj
Felemelni a fejet saját lényünk fényébe
Ez az igazi gyönyör mindenek felett
Ami nem múlik el soha, s létre sem jön
Bajokat nem csinálva megállunk sziklaként
S a növő mohában saját arcunk látjuk meg
Nem kapkodunk és nem dobálunk
Elenyészik minden homályosság
Megmosolyogva magunk látjuk már
Kár volt ebbe az egészbe belefogni