Tudatlanságból fakad a Késztetés

Késztetésből fakad a Tudat

Tudatból fakad a Név és Alak

Név és Alakból fakad a Hat Érzék

Hat Érzékből fakad az Érintkezés

Érintkezésből fakad az Érzés

Érzésből fakad a Vágy

Vágyból fakad a Ragaszkodás

Ragaszkodásból fakad a Létesülés

Létesülésből fakad a Születés

Születésből fakad az Öregség és Halál

0. A tagok jelentése

Tudatlanság (avidyā): nem belátni a Négy Nemes Igazságot. Nem felismerni, hogy a lét alapvető természete a szenvedés, az állandótlanság és az éntelenség. Ez azt az állapotot jelöli, hogy az életet alapvetően jónak és boldognak látjuk, aminek van értelme, s a halál tényét figyelmen kívül hagyjuk. Nem felismerni, hogy a szenvedés az a vágy következtében, vagyis függő módon jön létre. Talán tudjuk, hogy van szenvedés, de abban a tévedésben maradunk, hogy ez szükségszerűen van, a világ lényegi természetének elengedhetetlen része, s nem látunk rá arra, hogy saját magunk hozzuk létre a szenvedést. Nem felismerni, hogy létezik megszabadulás a szenvedéstől. Bár tisztában vagyunk azzal, hogy a szenvedés jelen van, s miattunk van így, ám nem hiszünk benne és nem látjuk be, hogy lehetséges a szenvedés kiiktatása, lehetséges szenvedés nélkül élni. Nem felismerni, hogy mi az útja a szenvedés megszüntetésének. Tudatában vagyunk a szenvedésnek, az okának és a megszüntethetőségének, de mivel a módszer ismeretének nem vagyunk birtokában, ezért továbbra is a szenvedésben tartózkodunk, a tudatlanság birodalmában.

Általánosabb értelemben a tudatlanság a kettősség gyökere, oly értelemben, hogy valamilyen jelenséget megragadunk, s azzal azonosítjuk magunkat, így azt állandónak érezzük és ez válik minden máshoz való viszonyunk kiindulópontjává.

Késztetés (saṃskāra): a mögöttes indíttatásokat jelenti, amiket legtöbbször észre sem veszünk, viszont folyamatosan azok irányítanak bennünket. Ez fedi az előző történések és élmények hatásait, amik a jelenségekhez való viszonyunkat különféleképpen befolyásolják és meghatározzák, ily módon kapcsolódik a késztetéshez a tett, vagyis a karma fogalma.

Általánosabban jelenti azt a szerkezetet, ami a kettősség hamis képzetén áll fent, s egy rögzített viszonyhalmazt alkot, ami meghatározza a más jelenségekkel történő kapcsolat minőségét.

Tudat (vijñāna): ráismerés egy késztetésre, vagyis tudatosulása annak, amit akarunk. Így jön létre az alanyiság érzete, ami szemben áll a tárggyal, miként a tudó a tudottal.

Általános jelentősége abban áll, hogy a már megszilárdult viszonyrendszer egésze lesz önazonosításunk tárgya, vagyis alannyá változik, s amik nem részei ennek a halmaznak, azok lesznek a tárgyak.

Név és Alak (nāmarūpa): az öt halmaz kibomlása, ahol a névhez tartozik a tudat, a késztetés, a gondolkodás és az érzetek, míg az alakhoz tartozik a test. Itt válik világosan szét alany és tárgy, illetve az ember szellemi és anyagi részeinek különállóságának érzete.

Általánosabban a szerepe abban van, hogy létrejön a fogalmi és tapasztalati érzékelés elválasztottsága, vagyis a bennünk lévő korábbról származó ismeretek és benyomások viszonyulnak a jelenlegi élményhez.

Hat Érzék (ṣaḍāyatana): látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, felfogás. Ez a további kibomlása és széttagolódása a tapasztalati területeknek, vagyis a név és alaknak.

Érintkezés (spar¶a): a hat érzék és a hat tárgy (látvány, hang, szag, íz, tapintott, felfogott) találkozása. Ez a belső, vagyis a mostanra kialakult és megszilárdult személy és a külső dolgok, vagyis a tárgyak között.

Érzés (vedanā): az érintkezést követő kellemes, kellemetlen és semleges érzés.

Általánosabban, az érintkezés folyamán kapcsolatba lépett dolgot a személy valamely módon viszonyítja és hasonlítja magához.

Vágy (tṛṣṇā): érzéki vágy, lét vágy, nemlét vágy. A személy valamely tárgyat teljesen magába kíván olvasztani, mert szükségesnek érzi önmaga teljességéhez. Ez gyakran a különféle érzékszervi élvezetek iránti vágyat jelöli, illetve a belső élmények utáni sóvárgást, amikkel nagyon azonosulni akarunk, hogy folyamatosan átélhessük. Vagy valamely tárgynak létezését kívánja, mert szükségesnek érzi önmaga fenntartásához. Szintúgy lehet szó külső, vagy belső tárgyról, amivel viszont nem azonosulunk, hanem leginkább birtokosa akarunk lenni. Vagy pedig valamely tárgy megszűnését kívánja, mert veszélyesnek érzi önmaga fenntartását illetően. Olyan külső, vagy belső tapasztalat, amit mindenképp el akarunk kerülni, illetve meg akarunk szűntetni.

Ragaszkodás (upādāna): érzékiséghez, nézethez, fogadalomhoz és gyakorláshoz, énképzethez való ragaszkodás. Valamely élményhez, illetve érzethez való kötődés, annak ismétlését igénylő érzet a személy zavartalan állapotához, ez az érzékiséghez való ragaszkodás. Valamely nézet igazságként és valóságként való érzése és elgondolása, ez a nézethez való ragaszkodás. Valaminek meg nem tételének, másrészt pedig valamely cselekvésnek, illetve cselekvés sorozatnak szükségességének érzete, ez a fogadalomhoz és gyakorláshoz való ragaszkodás. Az öt halmaz bármelyikének kapcsán megjelenő tapasztalatok megőrzéséhez, illetve élmények ismétlődésének rendszerességéhez kötődés, ez az énképzethez való ragaszkodás.

Létesülés (bhava): meghatározza az adott tapasztalási folyamat fő irányultságát, ami jelentheti az érzéki, alaki, vagy alaktalan világban létesülést. Amikor az elsődleges irányító késztetés a különböző élmények folyamatos megtapasztalása, akkor ezt az érzéki világban történő létesülésnek nevezik. Vagyis a személy életvitele azon fog alapulni, hogy minél több vágyát tudja beteljesíteni. Például ilyen az izgalmakat kereső élvhajhász ember. Ahol az elsődleges irányító késztetés a tapasztalatokkal való viszony semleges és független megélése, az az alaki világban létesülés. Tehát ezen a szinten már nem az egyéni vágyait akarja kiélni, hanem épp ellenkezőleg, egy nyugodt és békés világban akar élni. Például ilyen a csendes természetjáró, aki csupán szemlélődik a világban. Ha az elsődleges irányító késztetés az egyes tapasztalatok megszüntetése és az azoktól való különálló létezés, akkor ez az alaktalan világban létesülés. Ez pedig annyit jelent, hogy a békés viszonyon is túllép, oly módon, hogy számára még maga a világ, a dolgok se létezzenek, csak önmaga önmagában maradjon meg. Például ilyen az elvonult remete, aki a barlangjának sötétjében húzódik meg.

Születés (jāti): hagyományosan ez jelenti a tojásból, méhből, nedvességből, vagy átalakulással történő születést. Ez az eddigi folyamatok megszilárdulása, amikor mind a személy és a világ is egyértelmű szerkezetet ölt. Ide értendő a gyakorlatilag leélt élet, illetve esemény.

Öregség és Halál (jarāmaraṇa): A kialakult személy és világ szerkezetének fokozatos felbomlása és megszűnése. Ám itt nem maradéktalan megsemmisülésről van szó, mivel minden eseménynek hatása van, mivel a tudatlanságban tartózkodunk, s ezért a történések a régebbi késztetéseket erősítik, illetve újakat hoznak létre.

1. Az érzékelés folyamata

Meglátni és megszeretni. Vagy megutálni? De még gyakrabban észre se venni. Egyetlen pillantás magában foglalja az egész létforgatagot. Vegyük egy egyszerű példával. Sétálunk a Vörösmarty téren és betekintünk a Gerbeaud ablakán. Ínycsiklandó sütemények pazar látványa tárul szemünk elé, mi pedig már indulnánk is befelé. Ez az érintkezés-érzés-vágy rövidke mozzanata. Be is megyünk, rendelünk, eszünk, távozunk. Ez a következő sorozat: ragaszkodás-létesülés-születés-öregség és halál. Hogy mindez megtörténhetett, ahhoz azért szükség volt pár dologra. Ha nem lett volna szemünk, nem láthatjuk meg a süteményeket: ez a hat érzék létének feltétele, de legalábbis abból egynek (látás), vagy inkább kettőnek (látás, felfogás). Aztán ha nem vagyunk képesek összekapcsolni a látottat a már addigi ismereteinkkel, erősen valószínűtlen, hogy különösebb vágy ébredhetett volna, így aztán elkél a név és alak létezése. Tovább menve, ha épp akkor egy apróbb eszméletvesztést élünk át, hiába a sok csábító édesség és kiváló érzékszerveink, mindebből semmit sem veszünk észre, így aztán elkél nekünk egy működő tudat is. De végső soron semmire sem jutunk, amennyiben hiányzik a megfelelő belső indíttatás, hogy mi oda meg vissza vagyunk a különféle nyalánkságokért, ezért a késztetés kihagyhatatlan. Ha pedig éppenséggel nem tapasztalnánk úgy, hogy mi magunk vagyunk ez a sok érzés, s éppen ezért nem lenne elengedhetetlen egy kis cukrászati remekmű a napi, amúgy szigorúan kalória szegény és diétás étlapunkon, akkor feltehetően nem a tudatlanságban vesztegelnénk.

Nézzük újra lassított felvételen az egész folyamatot a szokásos sorrendben. Én, egyszerű földi halandó, megkérdőjelezhetetlenül vagyok és élek; íme a tudatlanság. Szeretem az édességeket, azok az én boldogságom forrásai; ez a késztetés. Éber és figyelmes vagyok, különösen sütemények esetében, nem kerüli el semmi (érdekes, vagyis sütemény) tudatom ragyogó fényét. Tisztában vagyok azzal, hogy mi az az édesség (név) és bárhol felismerem (alak), akár száz méterről is. Eme életcél és küldetés beteljesítéséhez remek eszközökkel rendelkezem (hat érzék, látás). És ahogyan itt sétálgatok a téren, hihetetlen, de süteményeket látok (érintkezés). Ez bizony nagyon csodás (érzés, kellemes)! Legjobb lesz, ha szerzek magamnak is egyet, vagy többet ezekből (vágy, érzéki). Ugyan mit is érne az élet sütemények nélkül (ragaszkodás, érzéki)?! No gyorsan kérek is abból, meg azokból is egy szeletecskével (létesülés, érzéki). Igen, ez a hely valóban kiérdemelte a hírnevét (születés, süteményevőként, főként tojásból és lisztből). Olyan kár, hogy ezek elképzelhetetlen gyorsasággal tűnnek el a tányérból (öregség és halál).

A lényegi tanulságok a fentiekből. Minden egyes tagja a függő keletkezésnek szerepet játszik az eseményekben. Egy részük feltételekként működnek (tudatlanság … hat érzék), egy részük okokként (érintkezés … ragaszkodás) és egy részük okozatokként (létesülés … öregség és halál). A tagok kölcsönösen áthatják egymást, vagyis nem egyszerűen időrendben következnek, hanem a létesülésnél például ugyanúgy jelen van a tudatlanság és a hat érzék is. Ha idő közben az egyik „előző” tag megszűnne, akkor az egész folyamat leállna. Például nem juthatnánk el az asztalunkhoz süteményt enni (születés), ha közben elfelejtjük, mi is az a sütemény (név és alak). Mindennek a folyamatnak a megértése és felismerése a gyakorlatban kihagyhatatlan eszköz a szenvedés megszüntetéséhez.

2. Az üresség jelentése

A függő keletkezés általánosabb érvényű következményekkel is jár, nem csupán az egyszerű tapasztalási folyamat tekintetében, hanem a teljes valóságra nézve. Első megközelítésnek úgy lehetne mondani, hogy mivel a függő keletkezés minden tagja kölcsönösen hat egymásra és jelen van minden pillanatban, így az csupán önkényes állítás, hogy léteznek tagok, merthogy valójában értelmetlen és lehetetlen ilyen megkülönböztetés. Tehát eddig, bár úgy nézett ki, hogy valami következik valamiből, ténylegesen már a valami fogalma sem tartható, nem hogy a következményé. Mert ha azt mondom, hogy az érintkezésből fakad az érzés, akkor ez azt a látszatot kelti, hogy létezik külön érintkezés, amiből aztán valahogy megszületik az érzés. Ám ha az érzés valami más, mint az érintkezés, akkor hogyan jöhet belőle, hisz alapvetően eltérőek? Márpedig ha eltérőek, vagyis különböző tulajdonságokkal rendelkeznek, akkor az érzés nem vehetett el, nem vihetett magával semmit az érintkezésből, attól nem kaphatta tulajdonságait. Ha meg nem különbözőek, akkor értelmetlen érintkezésről meg érzésről is beszélni, hiszen ugyanazok. Az a megoldás pedig, hogy részben azonosak és részben különbözőek nem segít, mert akkor az érzés honnan vette az eltérő tulajdonságait, ha nem az érintkezésből, illetve hogyan nevezhető különállónak az érzés, hogyha, akár csak félig is, de azonos az érintkezéssel? Mert így akkor kétféle érzésről beszélnénk, egyről, ami eltérő tulajdonságokkal bír, s nem következhet az érintkezésből, és egy másikról, ami viszont azonos az érintkezéssel. Ily módon tarthatatlan az elgondolás, mi szerint az egyik tag következik a másikból. De az sem lehetséges, hogy különálló tagokról beszéljünk, amiknek nincs közük a másikhoz, hiszen akkor az nem a függő keletkezés volna. Ezért a végeredmény az, hogy a függő keletkezés egyetlen megszakíthatatlan folyamat, ami nem bontható fel semmilyen részekre. Másrészt pedig mert mégis tapasztaljuk a függő keletkezést az előző részben ismertetett módon, ezért megkülönböztetünk valódi és látszólagos igazságot. Így igazából csak a látszólagos függő keletkezésről lehet beszélni, míg a valódit azt fel kell ismerni, de kifejezni nem lehet.

Az üresség egyetemes értelme azt jelenti, hogy minden jelenség kölcsönösen függő létező, s ily módon természetesen éntelenek és állandótlanok is. Ebből következően pedig nem is lehetséges kiemelni semmit mint valami, vagy mint dolog, mert értelmetlen és megragadhatatlan önmagában. S hasonlóképp, mint ahogy előzőleg, amikor különálló dolgokat érzékelünk, az egy látszólagos élmény, nem valódi.

Gyakorlati megközelítéssel az üresség úgy tapasztalható meg, hogy fogalmi képzeteinket elkülönítjük a tényleges élménytől. Vagy másként mondva, a megtanult igazságokat és nézeteket félretesszük, s így tekintünk a történésekre. Ezáltal a tapasztalás teljessége, minthogy a tapasztaló és a tapasztalt képezi az egész világot, egyetlen egységként nyilvánul meg, aminek nincsenek különálló részei, nincsen értelme, nincsen rendszere és még tapasztalatként, vagy egységként sem fogható fel. Természetesen itt a hat érzékelési terület egészéről van szó.

Másik használható módszer az, ha egyetlen dologra rögzítjük a tudatunkat, ami lehet bármi, akár a lélegzés, vagy egy mantra. Úgy kell megszilárdítani ebben az összeszedett állapotban a tudatot, hogy a figyelem tárgyáról ne jelenjenek meg gondolatok, illetve a többi benyomásra ne történjen semmiféle reakció, azok ne vonják el egy pillanatra se a figyelmet. Ezután két úton lehet folytatni. Az egyik, hogy bár megtartjuk a tárgyat, de a figyelmet kitágítjuk minden másra is. Ez azt jelenti, hogy a tárgy továbbra is leköti az elmét, így megakadályozza a gondolatok és érzelmek megjelenését, viszont a közben zajló történéseket is tudatosítjuk, ám anélkül, hogy azokba belebonyolódnánk. Így meglátható a tapasztalatok üressége. Másik mód az, hogyha hirtelen elengedjük a tárgyat, amire eddig rögzítettük figyelmünket, de semmi másra nem összpontosítunk, hanem hagyunk mindent csupán megjelenni és eltűnni; ezt hívják szemlélődésnek is.

3. A tudat függvényében

Eddig eljutottunk oda, hogy a függő keletkezést megértsük látszólagos és valóságos oldaláról is. A következő lépés az, hogy elhagyjuk a függő létezőket, s magát a valóságot tapasztalót vegyük szemügyre. Ez az üresség értelmének két új jelentését hozza be. Az első az, hogy minden jelenség azért üres, vagyis függő létező, mert a tudatban és a tudat által vannak. A másik, hogy ez a tudat üres, de nem úgy, hogy valami mástól függ, hanem mert nem található benne semmi önálló dolog, így éntelen, s mivel nem is ragad meg benne semmi, ezért szennyezetlen, ezáltal pedig végső valóságnak mondható.

Vizsgáljuk először is a jelenségek tudattól függő voltát. Mint az már eddig is világossá vált, a függő keletkezés fő mozgatórugója a tudatlanság. Amikor valamit énként fogunk fel, akkor az valamely jelenség megragadását, az azzal való azonosulást, illetve annak szerepének a többi közül való kiemelését jelenti. Olyan, mintha látnánk egy színpadot, amin öt különböző ember tesz-vesz. Ha nem tudjuk, ki milyen szerepet tölt be, akkor az egész egyetlen összehangolt folyamatnak néz ki. De ha tudjuk, hogy a magas férfi a jobb szélen a bátor főhős, középen a szőke herceg a főhős esküdt ellensége, mellette a nő a főhős szerelme, a bal oldalt hátul megbújó nő titkon szerelmes a főhősbe, de mert ez a szerelem viszonzatlan, így elárulta őt az ellenségének, s aki a főhős és ellensége közt áll, az a király, aki békességet akar, ebben az esetben nyomban megjelennek a vágyak és ellenszenvek, megvan, hogy kit támogatunk, kit gyűlölünk, s hogy kivel is azonosulunk leginkább. Így már azt éljük meg, hogy vannak velünk szemben álló erők, amik hol kívánatosak, hol fenyegetőek. Ily módon zajlik ez a tudatunkban is. Kiválasztunk egy érzést, egy igazságot, amivel aztán azonosulunk, s utána ahhoz viszonyítunk minden más jelenséget. Ez a megkülönböztetés a tudatból fakadóan jött létre, az választja szét a jelenségeket énre és világra, jóra és rosszra. Először az érzékelés folyamatát néztük meg, hogy mik következtében látjuk azt, hogy a színpadon ilyen és olyan viszonyok vannak. Másodszor azt ismertük fel, hogy a színpad egyetlen szereplője sem független egymástól, hanem pont azért léteznek, mert feltételezik egymás létét, s így végül a teljes előadás egyetlen természetesen és megkülönböztetések nélküli folyamattá vált. És most harmadik lépésként le kell vennünk szemünket a színpadról és a közönségre tekinteni, magára a tudatra, ami ennek, vagy annak éli meg a darabot.

Ezzel elértünk a tudat vizsgálatának második lépéséhez. Mindegy, hogy épp milyen szereplők, jelenségek bukkannak fel és tűnnek el a tudat színpadán, a tudat maga nem alakul át eközben. Éppen ezért el lehet mondani azt, hogy mindig is a valódi üresség szemléletével rendelkezünk. És ha ezt felismerjük, képesek vagyunk megfordítani tekintetünket a színpadról a közönségre, akkor azonnal belátjuk mindennek ürességét. A függő létezés működése teljesen nyilvánvalóvá lesz.

Gyakorlatban felismerni úgy lehet könnyen, ha először lecsendesítjük a tudatot valamilyen rögzített tárgyú meditációval. Ezután pedig, miközben tartjuk a tudatot egyetlen tárgyon, megnézzük azt, hogy mi is az, ami figyeli ezt a dolgot. Vagy lecsendesítés után rátérünk a szemlélődésre, s miközben minden jelenség felbukkan és elenyészik, megkeressük, mi marad ott, illetve hogy mi az, ami szemlél. Így eljuthatunk a tudathoz, ami független minden történéstől és nem azonos semmilyen jelenséggel.

Kiegészítő gyakorlat még ide az, hogy észre vegyük, mikor cselekszünk, beszélünk, illetve gondolkozunk valamely jelenségből kiindulva, s mikor szemlélődünk szabadon. Ezt úgy ismerhetjük fel, ha már vagy tisztában vagyunk a szemlélő tudattal magával, vagy pedig visszafejtjük a gondolatainkat a kiinduláspontig, s meglátjuk az egyes igazságainkat, amik alapján vélekedünk a dolgokról.

4. Látszat valóság az valódi látszat

Eljutottunk egy végső tudatig, ami igazán valóságosnak tűnik, de nem szabad elmerülni egy ilyenfajta hullaszerű állapotban. A látszólagosból elmentünk a látszólagos és valódi kettősségéhez, onnan a valóságos egyedüllétéhez, s most visszatérünk a látszólagoshoz, ami viszont immáron nem válik el a valóditól. Ezt könnyen meg lehet érteni a tükör és a tér példájával. A tükörben sokféle dolog jelenik meg. Ezek a dolgok nem azonosak a tükörrel, de nem is válnak külön attól. Hasonlóan a térrel, az egész világmindenség mozog és változik a térben, de egyrészt a tér ettől nem módosul, másrészt pedig a dolgok nem különállóak a tértől, ahogy a tér sem a dolgoktól. Ebből a szemléletből jön aztán, hogy minden jelenség a végső tudat tiszta üressége, s a tudat maga nem más, mint egy jelenség, vagy inkább bármely jelenség.

A függő keletkezés itt úgy jelenik meg, mint ami nem tűr semmiféle kettősséget. Viszonylagos és végső, látszólagos és valódi üresség nem különböző és nem szétválasztható.

A tapasztalati belátást illetően azt tehetjük, hogy a szemlélődést végezve felismerjük, a jelenségek és a tudat, a figyelem nem válik el. A jelenségek nem homályosítják el a tudatot, s a tudat nem törli el a jelenségeket. Ahogyan a tudat mindenütt jelen van, helyzete nem rögzíthető, hogy a jelenségeken kívül, belül, vagy azokhoz képest bármilyen más pozícióban lenne, így akár úgy is lehet mondani, hogy maguk a jelenségek bírnak tudattal, s minden egyes jelenség ugyanazzal a tudattal. Visszafele is érvényes, a tudat nem választható le a jelenségekről, nem lehetséges határvonalat húzni, ezáltal a tudat maga a jelenségek. Többé nincs úgy, hogy a mantra, vagy a lélegzet az egy tárgya lenne a figyelemnek, miközben a figyelem valamiféle alany, hanem a kettő teljességében eggyé válik. És ami marad az eggyé válásban már nem meghatározható úgy, mint „csak a lélegzet”, vagy „csak a tudat”, sem pedig mint „lélegzet és tudat”, vagy „sem lélegzet sem tudat”.

5. Tökéletes áthatottság

Annak ellenére, hogy teljesen egyesítettünk mindent, még egy utolsó lépés hátra maradt. Ez pedig annak megértése, hogy nincsen végső igaz állapot. A függő keletkezésben teljesen elveszett tudat és a jelenségek és tudat egysége egyszerre és egymást nem kizáróan létezik, hasonlóképp a többivel. Ez még azt is magában foglalja, hogy nincsen azonosulás, ragaszkodás semmilyen szinten, másképp mondva, meghaladjuk a jelenségeket és a tudatot, a lét és nemlét kettősségét. Ahogyan a függő keletkezés minden egyes tagja magában foglalja az összes többit, ugyanúgy egyetlen tudatállapotban ott van mindegyik másik is, anélkül, hogy akadályoznák, vagy kizárnák egymást. Hasonló ez ahhoz, mintha egy szobában, aminek minden oldalát tükör fedi az összes irányban, s ha közepére helyezünk egyetlen gyertyát, akkor annak fénye végtelen számban jelenik meg minden irányban, anélkül, hogy bármelyik kizárná, vagy eltakarná a másikat.

Gyakorlati módszert ehhez igazán nem lehet adni. Amit tenni lehet, az az, hogy az összeszedettséget és a szemlélődést alaposan elsajátítva megtanulunk nem ragaszkodni semmilyen állapothoz, hanem folyamatosan felismerjük a Négy Nemes Igazságot minden helyzetben.

6. Gyakorlati összefoglalás

Első szinten használjunk valamilyen tárgyat, mint a figyelem talaja, amire szilárdan rögzíteni tudjuk. Ezzel bármilyen körülmények között képessé válunk elvágni a függő keletkezés folyamatát.

Második szinten figyelmünket ne akarjuk sehova se rögzíteni, hanem érdektelen és különbségeket nem tévő tudattal szemléljük a történések szakadatlan folyamát. Így nem kelthet bennünk semmi indulatokat.

Harmadik szinten tudatunkat önmagára, a figyelemre irányítjuk, s annak tökéletesen tiszta ürességében időzünk, ami eredendően szennyezetlen. Ennek segítségével fáradság nélkül megszabadulunk a ragaszkodástól.

Negyedik szinten ne válasszuk szét tudatunkat a jelenségektől, hanem lássuk meg ezek szétválaszthatatlan egységét. Ily módon szert teszünk a félelemnélküliségre.

Ötödik szinten belátjuk, nincsen, amit fel kéne ismerni, az összes tudatállapotban jelen van bármely másik tudatállapot és egyetlen tudatállapotban jelen van az összes. Ezáltal nyerjük el a tökéletes akadálytalanságot.

Végül amolyan utószóként: ne gondold azt, hogy itt bármi különlegesről volt szó, hanem csak arról, amit bárki ebben a pillanatban megláthat, mert a Buddhák tudata nem különbözik a hétköznapi tudattól.