Mikor a Zen alapítója Indiából Kínába jött, nem állított fel írott vagy szóbeli szabályokat; csak közvetlenül az ember elméjére mutatott. A közvetlen rámutatás arra utal, ami minden emberben benne van: az egész lény, ami megjelenik válasz készen a tudatlanság kagylóhéjából, nem különbözik a régmúlt bölcseitől. Ez az, amit természetes, valódi, belső természetnek hívunk, alapvetően tiszta, világos és finom, lenyeli és kiköpi az egész teret, az egyedüli szilárd birodalom, szabad minden érzékeléstől és tárgytól.

Nagy ügyességgel és nagy bölcsességgel, csak szakadj el a gondolatoktól és vágd el az érzelmeket, teljesen túllépve a mindennapi szokásokon. Használva saját belső erődet, kezdj neki azonnal ahol éppen vagy, mintha elengednél egy mérföldnél is magasabb sziklát, megszabadítva magadat és nem támaszkodva többé semmire, minden nézetből és megértésből fakadó akadályt teljesen eltörölve ezzel, így olyan vagy, mint egy halott ember lélegzet nélkül, s eléred az eredeti talajt, megvalósítod a nagy megszűnést és a nagy megnyugvást, amit az érzékek alapvetően nem ismernek, és amit a tudatosság, észlelés, érzések és gondolatok el nem érnek.

Ezután, a halott tűz hideg hamvaiban, tiszta mindenütt; halott fák tönkjei közt minden világít: akkor eggyé válsz a magányos felülemelkedettséggel, elérhetetlenül magas. Akkor ott nincs többé szükség keresni az elmét, vagy keresni a Buddhát: mindenhol találkozol velük és rájössz, hogy nem kívülről érhetőek el.

A száz változata és ezernyi arculata az örök megvilágosodásnak mind ilyen: az az elme, így hát nincs szükség az elmét keresni; az a Buddha, hát miért bajlódnál a Buddha keresésével tovább? Ha szavakból mondásokat csinálsz és értelmezéseket raksz a tárgyak tetejére, akkor egy zsák régiségbe zuhansz és utána sosem találod meg amit keresel.

Ez az igazi valóság birodalma, ahol elfelejted mi van az elmédben és befejezed a keresést. Egy vad mezőn, nem válogatva, bármit felvéve ami a kézhez kerül, a nyilvánvaló jelentése a Zennek füvek százaiban teljesen tiszta. Valóban, a zöld bambusz, a sárga virágcsokor, kerítések, falak, cserepek és kavicsok az élettelen tanítását használják; folyók, madarak, fák, ligetek kifejtik a szenvedést, ürességet és éntelenséget. Ez az egy igaz valóságon alapul, feltétel nélküli együttérzést teremtve, megjelenítve a ki nem eszelt, legcsodálatosabb erőt a nirvána nagy ékkő fényében.

Egy régi mester mondta: „Egy társsal találkozni az Úton, közösen eltöltve egy életet, a tanulás teljes feladata végrehajtatott.” Egy másik mester mondta: „Ha felveszek egy darab levelet, s bemegyek a városba, az egész hegyet költöztetem.” Ezért van, hogy egy régi kiválóság egy bambusznak ütköző kavics hallatára világosodott meg, míg egy másik egy barackfa virágainak láttán. Egy Zen mester akkor világosodott meg, mikor meglátta egy tanító központ zászlórúdját a folyó túlpartjáról. Egy másik a bot szelleméről beszélt. Egy tanító úgy írta le a Zen megvalósítását, mint egy kapa elültetését a földbe; egy másik mester a Zenről a föld bevetéseként beszélt. Mindegyik példa azt az elpusztíthatatlan igaz lényt mutatja be, lehetővé téve az embereknek, hogy egy nagy megszabadult igazi mesterrel találkozzanak, anélkül, hogy egy lépést is kéne tenniük.

Megvalósítva a ki nem mondott tanítást, elérve az akadálytalan ékesszólást, így ők mindentől örökké tanultak, átölelve a mindent magában foglaló világegyetemet, elszakadva mind az elvont, mind a konkrét meghatározásától a buddhaságnak, és túllépve megvalósították az egyetemes, mindent átható Zent a számtalan tevékenységek közepette. Miért kellene szent helyeket, tanítók lakhelyeit, vagy vallási szervezeteket és formákat a megvalósításhoz szükséges bizalmasság és elérés előfeltételeiként gondolni?

Egyszer egy kereső megkérdezett egy nagy Zen mestert: „Én, ez és ez, kérdem: mi a Buddhizmus igazsága?” A tanító ezt mondta: „Te ez és ez vagy.” Abban a pillanatban a kereső megvilágosodott. Ahogy mondják: „Ami tőled jön, az hozzád tér vissza.”

Egy régi kiválóság, fiatalkorában a földeken dolgozva, földrögöket tört szét, mikor meglátott egy igazán nagy darabot, amit játékosan szétzúzott egy erős csapással. Ahogy darabokra hullott, hirtelen elérte a nagy megvilágosodást.

Ezután szabadon cselekedett, kiismerhetetlen személlyé válva, gyakran csodákat jelenítve meg. Ez öreg mester ezt felhozta, s a következőket mondta: „A hegyek és a folyók, valóban az egész bolygó szétporladt ennek az embernek az ütésétől. A buddháknak való felajánlás nem igényel túl sok füstölőt.” Milyen igaz szavak!

Forrás: The Five Houses of Zen by Thomas Cleary, 1997. Fordítás: Astus.