„Csak szenvedés van, de nem található a szenvedő.
Vannak tettek, de nem található a cselekvő.”
(Vsm. XVI.90. / 513.; idézi Valpola Ráhula: A Buddha tanítása, 52. o.)

„Van olyan jelentés, ami szerint helyesen mondhatnád, hogy Gótama remete megsemmisülés tant tanít. A kapzsiság, utálat, zavarodottság, s megannyi gonosz és káros dolog megsemmisülését tanítom. E jelentés szerint helyesen mondhatnád, hogy Gótama remete megsemmisülés tant tanít. De te nem erről beszélsz.”
(AN 8.11)

A buddhista tanítás szerint nincs lélek, nincs én, nincs személy, nincs valaki. Ha pedig nincs valaki, akkor mi más létezhetne csak, mint valami vagy valamik. S ezek a valamik azok, amiket öt halmaznak hívnak. Az öt halmaz – test, érzés, észlelés, késztetések, tudatosság – olyannak hangzik, mint élettelen alkotóelemek együttese, amiket kizárólag oksági folyamatok mozgatnak, s ezért felmerül a kép, hogy az ember hasonló egy gépezethez. Ettől az elgondolástól pedig könnyen irtózhatunk. Csakhogy ez az olvasat félreértés. Egyrészt azért, mert amikor énről van szó, ott sóvárgásról és ragaszkodásról van szó, másrészt azért, mert az öt halmaz a jelenlevő, élő tapasztalati folyamatok. Amikor ragaszkodunk valamilyen élményhez, mivel az élmények múló jellegűek, óhatatlanul rosszul érezzük magunk annak romlása és eltűnése miatt, míg ha az nem egy olyan tapasztalat, amit magunknak akarunk, nem sajnáljuk az elvesztét (SN 22.8). Annak nem látása, hogy minden tapasztalatunk, minden élményünk, legyen akár testi, akár szellemi, ahogy keletkezik, úgy el is pusztul, ez az a tudatlanság (SN 22.126), aminek a kiküszöbölését tanította a Buddha és tanítják ma is a buddhizmusban. Ez a látás nem egyszerűen elméleti ismeretet jelent, hanem olyan éberséget, ami világosan felismeri a jelenben tapasztalt benyomások természetét. Ugyanígy, nem egy elméleti lélekről, énről, illetve annak hiányáról van szó, hanem a most megélt önmagunkról. Ehhez a belátáshoz azonban jó, ha kezdetnek legalább fogalmi szinten tisztába kerülünk azzal, mit is jelent az éntelenség.

Az én, egyén, lélek fogalma, amit a Buddha tévesnek és károsnak mond, s amit elvet, az, amit az egyéniség nézeteként (sakkāyadiṭṭhi) határoz meg. Az egyéniség nézete az, ami a testi vagy tudati jelenségeket (öt halmaz) énnek, az én tulajdonának, az énben levőnek, vagy az ént bennük levőnek tekinti. Tehát például, hogy a test én vagyok, a test az enyém, a test bennem van, én a testben vagyok. Ezekből a nézetekből aztán további téves nézetek, egész világképek születnek (SN 41.3). Az egyéniség fogalma a tapasztalást képező tizennyolc elemmel – a hat érzékterület (látvány, hang, szag, íz, tapintás, gondolat) három része: érzéktárgy, érzékszerv, érzékelő tudat – is meghatározható, amikor azokból bármit az enyémnek, önmagamnak, az én énemnek vélünk, mint például: ez a látott dolog az enyém, a látó szem az enyém, a látottat tudó tudat az enyém (MN 148). Az egyéniség nézetét nevezik még helyenként énség vagy lélek tannak (attavāda) is, ami ugyanúgy az öt halmazhoz ragaszkodást jelenti (SN 22.7; Dhs 1217), s a négyféle ragaszkodásból ez az, amit egyedül a Buddha ismert fel és tanított (MN 11).

Az egyéniség nézete, mint minden ragaszkodás, a sóvárgásból keletkezik (SN 12.2). A halmazokhoz ragaszkodás alapján mondható, hogy egyáltalán létezik valaki (SN 23.2), míg ragaszkodás híján nincs mit lénynek nevezni (SN 22.86). A halmazok nem azonosak a ragaszkodással (SN 22.48), hanem azok élvezete képezi a ragaszkodást (MN 44). Sem a sóvárgás, sem a ragaszkodás nem azt jelenti, hogy van egy cselekvő egyén, aki viszonyban van a halmazokkal, hanem ezek feltételesen keletkező tudati minőségek (SN 12.12).

Olyan lélek tan, amihez megérné ragaszkodni, mert nem jár szenvedéssel, nem létezik (MN 22). Amit énnek vagy léleknek lehet tekinteni, az csakis az öt halmaz viszonyában lehetséges (SN 22.47). Például (DN 15) az ént az érzés viszonyában – vagyis minden tapasztalati élmény, benyomás azon alapvető jellegében, hogy kellemesnek, kellemetlennek, vagy semlegesnek érződik – elgondolva lehet azt mondani, hogy az érzés az én, az érzés nem az én, vagy pedig az érzés nem az én, de az én képes érezni. Az én, mint érzés, nem elfogadható, mert akkor egy érzés megszűnésével az én is megszűnne. Az én, mint nem az érzés, nem elfogadható, mert érzés híján nem merülhet fel az ez vagyok gondolata sem. Az én, mint ami nem érzés, de képes érezni, nem elfogadható, mivel amikor épp nincs érzés, akkor érzés híján nem merülhet fel az ez vagyok gondolata sem. Röviden, ha nincs semmilyen érzés, vagyis nincs semmilyen tapasztalás, akkor az a teljes öntudatlanság, amikor is nem vagyunk jelen, avagy nincs egy én, míg amikor van érzés, van tapasztalás, akkor az hol jó, hol nem jó, tehát nincs olyan konkrét érzés, amire azt mondhatnánk, hogy ez vagyok én.

De ha nincs én, akkor ki cselekszik, s ki tapasztal (SN 22.90)? Ugyanaz, aki eddig is. Vagyis minden cselekedet és tapasztalat valamilyen testi és tudati eseményt jelent, amit ha megvizsgálunk, nem találni sehol egy ént (MN 109). Nem egy én, egy valaki megszűnéséről van szó, ami szintúgy egy, a halmazokhoz ragaszkodásból fakadó téves nézet (SN 24.4). Még ha ezt a fajta megsemmisülés tant a Buddha a legjobbnak is mondta a mások tanai közül (AN 10.29), ez is feltételes és szenvedéssel jár, miként minden én képzet, vagy akár csak a bizonytalanság az én mibenlétét illetően (SN 22.81). Ebből érthető meg az is, hogy egy alkalommal a Buddha miért nem válaszolta egy kérdezőnek azt, hogy van, vagy azt, hogy nincs én (SN 44.10), mert mindkét választ csak mint végletes álláspontot értette volna.

Aki a Buddha tanítását megismerte, a helyes nézetben tökéletességre jutott, vagyis akit folyamba lépettnek hívnak, nem tekint semmit sem énnek, egyénnek, vagy léleknek (AN 6.93), mert felismerte közvetlenül a halmazok (SN 22.109) és az érzékterületek (SN 25.1) mulandóságát. Ez azonban még nem jelenti a teljes megszabadulást, ami a három alap káros minőség – sóvárgás, utálat, zavarodottság – teljes megszűnése (SN 22.89). Ez az önálló gyakorlás kezdete, amikor már nincs szükség további magyarázatokra, mert tapasztalatilag belátta a tanítás igazságát. Elérni a folyamba lépést jobb, mint akár az egész világ urának lenni (Dhp 13.178), mert számára csak egy körömpiszoknyi szenvedés maradt (SN 13.1), s biztosan eléri a teljes megszabadulást (SN 55.2). A folyam pedig, amibe belép, az a nemes nyolcas út (SN 55.5), mert az az út (SN 45.13), avagy az erkölcs, összeszedettség, s bölcsesség hármas képzése (AN 3.85), amit gyakorol. A gyakorló tudja, hogy semmilyen tapasztalat nem az övé, nem ő, s nem egy én, ezt a tudást azonban a hármas képzéssel teljesen el kell sajátítsa, mígnem minden ragaszkodást ténylegesen elhagy (MN 35).

A ragaszkodás teljes elhagyása még a nem ragaszkodás élvezetének elengedését is magában foglalja (MN 106), ahogyan a nézetekhez kötődést is (AN 10.93). A teljes szabadság semmilyen élményen, véleményen, vagy érzésen meg nem állapodás (SN 22.54), s pont ezért mentes minden szenvedéstől (AN 9.34) és önközpontúságtól (Ud 2.1). Amikor a három alap káros minőség többé nem meghatározó tényező, nem rontják meg a tetteket és tapasztalatokat, akkor az a bölcsesség és boldogság teljessége (DN 9).

„Ez a haláltalan, a tudat nem ragaszkodáson keresztüli megszabadulása.”
(MN 106)