Most lehetőségünk van a Dhammát hallgatni. Gyakoroljuk a szamádhit, a tudat megszilárdítását. Ez nagyon fontos. Így megvan a test, a beszéd és a tudat higgadtsága, összeszedettsége. A test és a beszéd összeszedése a szíla, avagy erény. Ezt sokat kell használnunk a kitartáshoz és béketűréshez, hogy ekként visszahúzzuk a tudatot és megtartóztassuk magunkat.

Amikor érzéki benyomás ér bennünket – külső érzéki benyomások, vagyis látványok, hangok, ízek, szagok, érintések – ezeket az érzékszerveinken keresztül kapjuk. Vagyis kapja a testünk, aminek van szeme, füle, orra, nyelve, bőre; és van a szív, ami a tudati benyomásokat kapja.

Amikor létrejön az ilyen érzéki kapcsolat, az egy érzést kelt, aztán sóvárgást, aztán ragaszkodást, aztán létesülést, születést, és szenvedést. És minden alkalommal, amikor érzéki kapcsolat van, ez újra megtörténik, érzést hoz létre, amiből újra sóvárgás és ragaszkodás lesz. Minden alkalommal ragaszkodás van, minden alkalommal énérzet van, létrejön az én és enyém, hogy én vagyok, aki lát, én vagyok, aki hall, ízlel, szagol, érez. Én vagyok, aki keményet vagy puhát érez, és az is én vagyok, aki gondolja ezeket a gondolatokat, a tudatban keletkező sokasítást, ezeket a dhamma árammanákat.

És amikor ez történik, a tudat fut mindezen érzéki benyomások után, s állandóan bevonódik a tetszésbe vagy nemtetszésbe. Így megjelenik egy én érzete; egy lény, egy önmagam, egy egyén, egy én vagy te, és létrejön a szenvedés.

Amikor vágyott, kívánatos dolgokat kapunk, boldognak érezzük magunkat. Amikor nem vágyott dolgot kapunk, szenvedés jelenik meg. És azt gondolhatjuk, hogy minél inkább azokat keressük, amiket szeretünk, amikre vágyunk, annál boldogabbak leszünk. De igazából nincs vége a keresésnek. Van egy mondás, hogy minél inkább keresünk, annál távolabb vagyunk. Annál távolabb vagyunk az igazi boldogságtól, az igazi békétől. Szert tehetünk valamennyi boldogságra, de itt nem áll meg a dolog. Egyre több boldogságot próbálunk keresni. És amikor megszerezzük és vége van annak a boldogságnak, akkor szenvedünk. Tehát ez nem ad nekünk igazi békét, nem ad valódi boldogságot. Egy olyan valódi boldogságot, ami tartós és maradandó, olyat nem nyújt. Ezért a mondás, hogy minél inkább keressük, annál távolabb vagyunk az igazi boldogságtól. Minél inkább keresünk dolgokat, hogy a mieink legyenek, hozzánk tartozzanak, az milyen? Akkor távolabb kerülünk a békétől? Akkor távolabb kerülünk a nibbánától? Minden egyes alkalommal, amikor keressük ezeket a dolgokat, egyre távolabb és távolabb vagyunk.

Meglátjuk, hogy Dhamma gyakorlókként, amit akarunk, az az igazi tudás, a Dhamma látása. És valójában a Dhamma egy természet, és ez mindig előttünk van. Ez a keletkezés, egy ideig fennmaradás, és megszűnés. Ez a természet mindig ilyen. Csakhogy az emberek szíve zavarodott és nincsenek ennek tudatában, ezért szenvedés jelenik meg benne.

Láthatjuk az anyagi dolgokban, amijeik az embereknek vannak, mint az állatokban, amiket birtokolnak, a kutyáikban vagy macskáikban. Van egyfajta kapcsolatuk ezeknek az embereknek a kedvenceikkel, egyfajta ragaszkodásuk. De amikor a kedvenceknek bajuk esik vagy kimúlnak, akkor megjelenik a szenvedés. A dolgok, amik boldogságot adnak nekünk, a szenvedés okaivá válnak. Ez még inkább így van a testtel, amihez tényleg erősen ragaszkodunk, mint ami mi vagyunk és hozzánk tartozik. Mert amikor a test változik, úgy vesszük, hogy mi magunk változunk. Amikor az megöregszik, akkor én öregszem meg. És amikor az meghal, akkor én halok meg. De valójában csak a test hal meg.

Ezért szemlélődjünk rajta, hogy lássuk, vajon vágyik-e a szívünk ezekre. Akarja, hogy megöregedjünk, megbetegedjünk és meghaljunk, vagy nem akarja? De ezek a dolgok természetesek. Ezért amikor látjuk a természetüket, akkor szét tudjuk választani őket és meglátjuk, hogy a test miként egy valami és a tudat egy másik valami. Ez ugyanúgy igaz az összes érzéki benyomásra, amit a tudat kap, hogy azok egy valami, és a tudat valami más. Csupán ideiglenesen megjelenik ez a zavarodottság a tudatban. De ezekkel gyakran találkozunk, és akkor a zavarodottság gyakran megjelenik, ezért nem látjuk itt az ürességet.

Következésképp képezni kell a tudatunkat, hogy megbékéljen, mert ha nem képezzük, nem lesz nyugodt, hanem természeténél fogva állandóan az érzéki benyomások után fut. Ezért van szükségünk egy meditációs tárgyra, mint a Buddhó, a Dhammó, a Szanghó, vagy a ki- és belégzés tudatossága. Ezek ügyes eszközök a tudat megbékítéséhez.

És ott van még a szíla, az erényesség, mint alap. Minthogy időnként az éberségünk és a szamádhink nagyon csekély, nem elegendő a tudat megbékítéséhez, de annyi tudatossággal és éberséggel rendelkezünk, hogy felismerjük, a tudat tetszésbe és nemtetszésbe váltott, vagy hogy megjelent a félelem. Ekkor elővehetünk egy éneket vagy egy mantrát, felidézhetjük a Buddha nagyszerű tulajdonságait, mint például a bátorságát, hogy a Buddha olyan valaki volt, aki viselkedésében és tudásában tökéletes volt, aki nagy bátorsággal rendelkezett és semmitől sem félt. Tehát felidézhetjük tudatunk tárgyaként a Buddhát, vagy felidézhetjük a Dhamma vagy a Szangha nagyszerű tulajdonságait is, hogy megbékítsük a tudatunk. Vagy a szerzetesi közösség tagjai szemlélődhetnek a testen, mint visszataszítón, hogy megfékezzék a szívet a tetszéstől és attól, hogy vonzódjon saját vagy mások testéhez. Ez is egy eszköz a tudat megbékítéséhez.

Néha megesik, hogy ezek a meditációs tárgyak egyszerűen nem ragadnak meg a tudatban, vagy a tudat nem tud velük maradni és tovább sokasít. Itt kitartásra van szükségünk és meg kell őriznünk a szílát. Legyen az szeretet vagy gyűlölet, ami felmerül a tudatban, megőrizzük a szílánkat és óvatosak vagyunk. Ezzel a fegyelmezett higgadtsággal uraljuk a test és beszéd tetteit, és lehűtjük a szívünket is. A szívet a szilárdság érzetéhez juttatjuk, éberen állunk, sétálunk, ülünk, fekszünk. Akár iszunk vagy eszünk, hallgatunk, beszélünk, vagy gondolkozunk, éberek és óvatosak vagyunk.

Képeznünk kell magunkat, mert ha nem képezzük a tudatunk, akkor egyáltalán nem lesz békés. Tehát képeznünk kell a tudatot, és a jól képzett tudat boldogságot ad nekünk az erényen, a test és beszéd tetteinek higgadtságán keresztül, továbbá a szamádhin keresztül, ami a tudat higgadtsága. És akkor szemlélődünk a testi és tudati dolgaink természetén, látjuk, hogy miként mind aniccsa, dukkha, anatta, vagyis változó, nyomasztó, személytelen. Aztán biztosan eljutunk oda, hogy ezt tudjuk és látjuk. Ez apránként történik. És a végén képesek leszünk a megértésre jutni, ami hagyja, hogy a szívünk elengedjen. Ezért irányítsátok erre a szíveteket!

Forrás: The More You Seek, the Further Away You Become | Ajahn Anan | 17 Sep 2023; https://youtu.be/UnQj6mowrFM (23 September 2023)

Fordítás: Hadházi Zsolt, 2023. IX. 26.