...

Éva: Ah, értem a dalt, hála Istenemnek!

Ádám: Gyanítom én is, és fogom követni. Csak az a vég! - Csak azt tudnám feledni!

Az Úr: Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál!

Tizenhatodik szín

[Pálmafás vidék. Ádám - kopaszodó fej, ősz szakál, ráncos arc - egy fának dölve ücsörög.]

Ádám: Még mindig nem értem, pedig akkor még mintha világos lett volna előttem a nagy terv. De most, mintha szemem fátyol borítaná, s börtönéből elmém nem tud kiszakadni. Nincs nap, hogy a halál fenyegető kísértete meg ne sajdítaná lelkem mélységeit. Istenem, miért takarod el előlem bölcsességed ékkövét?! Életem erényesen élem, a jóra törekszem, mégis keserűek gondolataim. Két szépséges utódot is adtál nekem, kikben gyönyörömet leltem, de az egyiket elragadta a halál, másikukat a puszta. Utána adtál nekem még fiakat és leányokat, akik elszéledtek a földön, amit adtál nekünk és most nyögik az én vétkemet. Hozzád fohászkodnak, de mintha meg sem hallanád. Kárhozat az élet. Küzdelem a földdel, hogy gyümölcsét adja. Az állatokkal, hogy ne rongálják terményünk. És az emberekkel - saját fiaimmal és leányaimmal! - hogy ne vegyék el kemény munkával megérdemelt élelmünk és eszközeink. Ez már nem az a család, mi valaha az enyim volt! Oh, értelmetlen világ! Céltalan élet!

[Éva - hosszú szürés-fehér haj, gyűrödt test - belép]

Ádám: Hát te, asszony, hogyhogy itt?

Éva: Elegem van az emberekből! Várost építenek! Már megint! De minek?! Folyton veszekednek, viaskodnak, romlott módon élnek, tiszteletlenek! Káin gyermekei csatároznak Séth gyermekeivel! Mindegyik a másiktól akar valamit, pedig oly tágas e föld!

Ádám: Elég ebből! Nem érdekel.

Éva: Mi az, hogy "nem érdekel"?! Hát mit csinálsz te itt? Már megint csak töprengsz, vajon mi az élet értelme, meg ilyenek! Mikor hagysz már fel vele?

Ádám: Mit érdekel az téged? Havonta ha egyszer látlak, mert mindig ott forogsz unokáid körében. Menj, hagyj magamra, jobb az mindkettőnknek.

Éva: Ahogy akarod! Te teljesen becsavarodtál.

[Éva el]

Ádám: Látod, Uram? Ezért adtál mellém asszonyt? Inkább maradtam volna egyedül. Akkor ez az egész másképp lenne. De nem, te rámtukmáltál egy ilyet. Először bűnbe csal, majd folyton csak arra emlékeztetett, mennyivel jobb volt azelőtt. Most meg ez! No lám, ki jön ottan? Remélem nem megint az a lökött nő!

[Konfuciusz belép]

Konfuciusz: Tiszteletem!

Ádám: Mi? Hát te meg miféle szerzet vagy?

Konfuciusz: Ember, kedves uram. Akárcsak ön.

Ádám: Heh? No mindegy. Mit akarsz?

Konfuciusz: Láttam önt itt egyedül, s gondoltam, tán társaságra vágyik.

Ádám: Ha vágynék, akkor nem itt lennék.

Konfuciusz: Értem. De mi a gond? Tán rossz a kapcsolat az emberekkel?

Ádám: Bárcsak ne is lenne semmiféle kapcsolat!

Konfuciusz: Érdemes lenne orvosolni ezt a problémát, kedves uram. Nem jó egyedül. Fontos, hogy az Ég Törvényét követve embertársaink iránt barátsággal és tisztelettel legyünk. Elvonulni nem bölcs dolog. Sokkal jobban tenné, ha elmenne, s megbeszélné gondját azokkal, akikkel van, s nem elmenekülne.

Ádám: Mondasz valamit. De ha eddig nem sikerült, akkor most se fog. Különben is, mi értelme az egésznek, úgyis mind meghalunk.

Konfuciusz: Igaz, mint meghalunk, de addig törekedjünk az erényes életre. Az erény...

Ádám: No hagyjál engem az erénnyel! Különben is, mi közöd hozzám? Menj te az emberek közé!

[Konfuciusz el]

Ádám: Még ilyet! Ide jön, s elkezd nekem szövegelni, hogy ezt meg azt kéne tennem! Nem is ismerem! Tisztelet, mi? Hah!

[Epiktétosz belép]

Ádám: No, még egy. Mondd, mit akarsz?

Epiktétosz: Semmit. Csak erre jártam.

Ádám: Miért nem vagy te is az emberekkel?

Epiktétosz: Hát, ott voltam, aztán eszembe jutott valami, amin elkezdtem elmélkedni, s vitt a lábam.

Ádám: Aha. S mire jutottál nagy elmélkedésedben?

Epiktétosz: Arra, hogy a világ nem tőlünk függ. Nem tehetünk benne semmit igazán.

Ádám: Hm. Akkor mégis mit tudunk kezdeni a dolgokkal?

Epiktétosz: A dolgokkal semmit. Viszont magunkkal már tudunk.

Ádám: Mégis mit?

Epiktétosz: Azt, hogy hogyan lássuk a világot. Mert ha elmerülünk a külsőségekben, akkor teljesen mások irányítanak minket. Épp ezért magunknak kell átvenni az irányítást, s így nem érhet minket igazán semmi meglepetésként. Mégis, bátraknak kell lennünk, s kitartanunk, ha rossz sors ér bennünk. Így erényesen és boldogan élhetünk.

Ádám: Jó, de minek erényesen élni, ha egyszer úgyis meghalunk?

Epiktétosz: A halállal szemben is bátran kell viselkednünk.

Ádám: Ez nem igazi válasz.

Epiktétosz: Jah. Ezen még gondolkoznom kell.

[Epiktétosz el]

Ádám: Magammal kezdjek valamit? Vajon ez most mi akar lenni? Miféle új gondolat ez?

[Salamon belép]

Salamon: Nincs új a Nap alatt, barátom.

Ádám: Már miért ne lenne? Te is új vagy nekem.

Salamon: Dehogy. Csak nem emlékszel arra, mi régen megtörtént már.

Ádám: Sajnos nagyon is jól emlékszem. Régen mennyivel jobb volt. Egyedül, gyönyörű virágok és fák közt. Békesség, nyugalom. Halál, nem is tudtam, hogy van ilyen. Aztán jött az asszony, majd a kígyó, s tessék.

Salamon: Értelek. Én is kipróbáltam már mindent, dőzsőltem a földi javakban, kertjeim, palotáim, asszonyaim voltak számtalan. De rá kellett jönnöm, mindez hiába való. Hallgattam tudós embereket és tanultam bölcsektől. De rá kellett jönnöm, mindez hiába való. Aztán próbáltam a bort, bár annyira sosem vonzott, hátha abban megtalálom boldogságomat. De rá kellett jönnöm, mindez hiába való. Nélkülöztem, magányosan éltem, talán abban nyugalmat lelek. De rá kellett jönnöm, mindez hiába való.

Ádám: Míly igaz. Mindennek vége a halál. És végül találtál valamiben megoldást?

Salamon: Igen. Az Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsd.

Ádám: Hagyjuk Istent. Nem érdekli őt ez az egész. Csak igérget. De értelmemnek nem ad ez se megnyugvást.

Salamon: Bolond ember!

[Salamon el]

Ádám: Ez se volt okosabb az előzőeknél végülis. Bár, jó meglátás: minden hiába való.

[Krisztus belép]

Ádám: Lám, mintha fiatalkori másom jönne velem szembe!

Krisztus: Békesség, testvérem!

Ádám: Békesség, békesség és nincs békesség. No, mondd nekem, hol van békesség?

Krisztus: Békesség az Atyánál van.

Ádám: Aha. De nálam nincs.

Krisztus: Ne félj a haláltól, Ádám. Erényes életed jutalma az örök mennyei boldogság lesz.

Ádám: Hát, inkább mondjuk úgy, hogy bűnöm jutalma ez a nyomorúságos hely.

Krisztus: Isten szeret téged. Ez a földi lét csak ideiglenes, ám utána viszont a halhatatlanság és öröm vár.

Ádám: Ha Isten szeretne, akkor nem itt lennék. Mire megyek azzal, hogy majd egyszer jó lesz?

Krisztus: Már most is megtapasztalhatod, milyen lesz majd egykoron. Csak neked is szeretned kell felebarátaid és legföképp mindenek teremtőjét.

Ádám: Mire föl szeressem azt, aki engem ilyen kegyetlenül eltaszított? Kezdetben minden jól ment, de jött az asszony, meg a kígyó, s tessék. A te nagyon szerető Atyád ezt tette velem. Folyton csak a halál jár az eszemben. Nem tudok nyugodni tőle, érted?

Krisztus: Értelek Ádám, értelek. Épp ezért mondom, hogy emeld fel tekinteted az Atyához, aki megbocsát neked.

[Ádám félig felemeli fejét, majd lehorgasztja újra]

Ádám: Nem megy ez nekem. Már nem hiszek ebben az egész "majd egyszer jó lesz" szövegben. Én most akarok nyugalmat.

Krisztus: Higgy, Ádám! Higgy!

[Krisztus el]

Ádám: Szép. Szép. Higyjek. De akkor sem értem.

[Mohamed belép]

Mohamed: Egy az Isten, s én vagyok az ő prófétája!

Ádám: Mi? Most hogy jön ez ide? No húzz el innen, amíg életunt kedvemben vagyok!

[Mohamed el]

Ádám: Őrület, mi van ma. Mindenféle fura alakok csak úgy mászkálnak itt. Biztos annak az agyament Mahalálélnek a rokonai, vagy Isten se tudja kinek.

[Buddha belép]

Ádám: No tessék, itt van még egy. Nincs haja, szakadt a ruhája. Megint valami elvont fazon lesz, érzem.

Buddha: Üdvözletem!

Ádám: Neked is. No, vágjunk bele. Te mit tudsz mondani nekem?

Buddha: Az élet szenvedés.

Ádám: Kösz, erre magamtól is rájöttem. Mást is tudsz, vagy ennyiben kimerült a bölcsességed?

Buddha: A szenvedés oka a tudatlanság.

Ádám: Sajnos. Van tovább is?

Buddha: A szenvedés megszüntethető.

Ádám: Jó hír. Már csak az a kérdés, hogy mikor és hogyan.

Buddha: Itt ebben az életedben, mégpedig a helyes gyakorlás által.

Ádám: Nem hangzik rosszul. És mi lenne ez a helyes gyakorlás?

Buddha: Elvonultan leülni egy fa árnyékös tövébe, megfigyelve a testet, az érzéseket és a gondolatokat rájönni arra, hogy valójában nincs aki szenvedhetne. Így maga a szenvedés sem létezik. Ez a tudatlanság megszüntetése.

Ádám: Hm. Teszek egy próbát. Azért köszi.

Buddha: Nincs mit. Sok sikert!

[Buddha el]

Ádám: No, lássuk, hátha bejön.

[Ádám leül kényelmesen, s meditál. Kis idő elteltével belép Lin-csi, kezében vándorbot.]

Lin-csi: Mit csinálsz?

Ádám: Meditálok.

Lin-csi: Miért?

Ádám: Mert szeretnék végre nyugodtan és boldogan élni, s azt akarom tudni, mi értelme ennek az egésznek.

[Lin-csi hirtelen hátba vágja botjával Ádámot]

Lin-cs: No, érted már?

Ádám: Tényleg!

Lin-cs: S mit értesz?

Ádám: Itt az árnyékban nem süt rám a Nap.

Lin-csi: Ennyi?

[Ádám bokán rugja Lin-csit. Ádám el. Lin-csi fütyörészve el]