1. Miért fontos?

Születésünktől fogva elkezdjük megismerni a világot, amiben itt vagyunk. Megtanuljuk, kik a családunk, milyen a környezetünk, mit lehet és mit nem, mit szabad és mit nem, mi a jó és mi a rossz, s hogy nekünk ebben az egészben hol is a helyünk. Jön az iskola, ahol hasonlóképpen kiismerjük magunk a tágabb világban, s mire a munkahelyre kerülünk, már nagyon gyakorlottak vagyunk, mert biztos alapokra támaszkodunk. De mennyire biztos ez az alap?

Mikor elveszítünk egy hozzánk közel álló személyt, akkor bizony megremegnek azok, amikre eddigi életünk egészét építettük. Miért? Mert megérezzük, megtapasztaljuk, hogy a dolgok nem állandóak, nem biztosak. Van, akinél egy ilyen élmény mély nyomokat hagy, van, aki túlteszi magát rajta, s ugyan úgy folytatja addigi életét. Sokan akkor kezdik el megvizsgálni az alapokat, mikor őket magukat éri valami csapás, betegség, vagy baleset formájában. A keresők közt talán a legjobb dolguk azoknak van, akik nem felejtették el gyerekkori kiváncsiságukat, s a mindennapi ismereteknél tovább kutatnak. És mit keresnek?

Valami biztosat. Ez a biztos dolog megjelenik a tudomány, a filozófia, a vallás képeiben. Ha oda fordul az ember, akkor már adnak neki egy készen gyártott valamit, amiről azt mondják, hogy semmi kétség nincsen benne, erre biztosan alapozhatsz. Belőlük lesznek a követők, a tudósok, a filozófusok, a papok. Persze mindig megmarad valamennyi kétely, de azt a hithű követők, szószólók mélyen elrejtik, hogy már maguk se tudjanak róla. És gyakorlatilag ugyan oda jutottak, ahonnan elindultak. Miért? Mert valójában nem ők találtak valamit, csupán átvettek egy már készen gyártottat, hasonlóan a kisgyermekhez, aki nem maga dönti el, ismeri meg, mi jó, vagy mi is a dolga a világban, hanem megadják neki a szülei. És mi van azokkal, akiknek nem elég annyi, amit valaki más mond?

Nos, ők igen kemény feladat előtt állnak. Itt is lehetséges, hogy valamelyik már létező elképzeléshez csatlakoznak, csak ők már nem elégednek meg a dolgok egyszerű tényként való elfogadásával, hanem át is akarják látni, fel akarják önmaguknak fedezni, esetleg megcáfolni egyes részeket. Itt is a kitartáson, a kétely milyenségén múlik, ki meddig jut el. Van, hogy eljutnak egy nézet elejéig, közepéig, nagyritkán egészen a végéig is, s nagy tanítókká lesznek azon belül. Az, hogy valaki milyen nézetben találja meg a neki tetszőt, a kezdeti alapokon múlik leginkább, s hogy azokat mennyire kérdőjelezi meg.

Akik a tudományos nézetet tartják kívánatosnak, azok a külső világ törvényeit kutatják, azoknak az alapelveit. Itt a kétely a felszíni alapokra irányul. Vajon a hangszóróban tényleg egy kicsi zenekar lakozik, vagy valami más a helyzet? Ha feldobom, miért esik le? Mi vezet egy embert arra, hogy értelmetlenül pusztítson? Hogyan működik a gazdaság? Ezek mind másra irányulnak, a külvilágra. Csapdája, hogy nem jut el a mély kétely megoldásához vezető útra, önmagát nem vizsgálja.

A filozofikus nézet átmenet a tudományos és a vallási közt. Egyszerre keresi a külső és a belső világ értelmét. Főként saját értelmére próbál támaszkodni, s azzal megismerni a világot, s egyben önmagát. Mi az élet értelme? Mi a jó? Miért gondolkodom? A dolgok miért azok, amik? Nagyon széles körben mozog, de csupán gondolataira, saját értelmére támaszkodik. Csapdája, hogy maga a gondolkodása, az értelme, az elsődleges alapokon nyugszik, s azokat így nem képes elérni.

A vallási nézet egyrészt a belső világra tekint, s ott rendet rak, egy egyértelmű és szilárd világképpel. Nagyon erős biztonságérzetet adhat és sok bölcsesség van benne - vagyis a nézet a gyakorlatban is alkalmazódik - amit az idők során elhoztak a mai embernek is. Itt igazából csak költői kérdések merülhetnek fel, vagy ha mégis lenne kétely, akkor arra már van egy kész megoldás is, vagy irányvonal. Itt kevésbé a kétely a mozgatórugó már, mint inkább a megismerési vágy, ami akár, szó szerint is, az egekig érhet. Csapdája, hogy mivel nézet, ezért csupán a már létező nézeteket sajátítja el a kereső, s bár mély bölcsességeket tehet magáévá, de a nézet mögötti megtapasztalásig nem jut el, nem fejti meg a Miért kérdést.

Végigtekintve a fentieket, rá kell ébrednünk, hogy ezek a módok nem vezetnek valódi megismeréshez. Csak látszólagosan oldják meg a feladatot, hogy biztos alapot nyújtsanak. Könnyedén rájöhetünk, hogy a megismerés útját magunknak kell bejárnunk, mert mások ezt nem képesek megtenni helyettünk, hogy szilárd és megbízható kiindulópontot adjanak. De miért is akarunk mi bizonyosságot? Hisz látjuk, a dolgok nem tartanak örökké, de nekünk ez valamiért elfogadhatatlan. Mi az oka?

2. Mit ismerjünk meg?

Ahhoz, hogy valóban képesek legyünk megismerni a világot, s ezáltal megfelelően élni a világban, kell az a bizonyos alap, ami szerint ezt tesszük. Az alap márpedig nem más, mint maga a megismerés. Például, szomjas vagyok, látok az utca túloldalán egy boltot, megismerem, hogy az egy bolt, s eddigi ismereteim alapján azt is tudom, hogy ha van nálam elég pénz, akkor tudok venni innivalót, így csillapíthatom szomjúságomat, s eme ismeretek birtokában cselekszem. De egyelőre mi most másra törekszünk, s nem az ivásra.

Megismerni a megismerőt, a megismerést, s a megismerendőt.

Kezdjük a megismerővel. Szóval, mi az, ami megismer? Egyszerű a válasz: én. S mi ez az én? Hoppá, itt már nagy bajban vagyunk. Ez egy olyan kérdés, amire rengeteg válasz adható, de általában egyik sem kielégítő. Kicsit vizsgáljuk meg magunkat, így a megismerés szempontjából.

Jelen esetben tegyünk egy poharat megismerésünk tárgyává. Üvegből készült, található rajta egy Coca-Cola felirat. Ezeket felismerve tudjuk, hogy ha erősebb hatás éri, akkor összetörik, ezért nem szorítjuk meg, nem vágjuk a földhöz, falhoz, asztalhoz, egyebekhez, nem harapunk a pohár peremébe, nem kocogtatjuk túlzottan az ujjunkkal, nem koccintunk vele, csak finoman, stb., midez persze abban az esetben, ha nem szándékozunk a pohár alakján változtatni. Elolvassuk rajta a feliratot, mert tudunk olvasni, s tudjuk, mit takar a jelentése, milyen célból tették rá a feliratot, a márkával jelzett gyártó italainak milyen az íze, ehhez milyen a mi viszonyunk, ismerjük a cég származási országát, arról az országról, annak lakóiról és egyebeiről is van véleményünk, és így tovább. Látható, rengeteget ismeretünk van, s mindez egyetlen pohárral kapcsolatban. De vajon ez az ismeret és a pohár mennyire befolyásolják egymást? Általában elég sokban. Ha szeretem ezt az italt, akkor mondjuk sok ilyen poharam van, jó szívvel gondolok rá, szeretem már magának a pohárnak az alakját is. De ha mondjuk nem értek egyet a gyártó ország bizonyos tulajdonságaival, akkor egyrészt egy darab ilyen poharam sincs, másrészt, esetenként szándékomban állhat, köszönhetően számos ismeretemnek az üvegpoharakkal kapcsolatban, változásokat végrehajtani a pohár alakján. Két véglet, s közte számos lehetőség. Ez vajon elősegíti a pohár megismerését? Sokan gondolhatják azt, hogy igen, hisz mennyi mindent tudnak annak eredetéről, s egyéb tulajdonságairól. Sőt, azzal is gazdagodik, hogy bizonyos érzelmeim vannak vele kapcsolatban. Én azt mondom, hogy mindez az ismeret nagyon hasznos lehet, de ezzel nem kerülünk közelebb a pohárhoz, inkább távolabb. Miért? Mert mindez csupán az "elme terméke". Annak a pohárnak, ami előttünk van, ezekhez semmi köze, legfeljebb annyiban, hogy a pohár képe az elménkben jelenik meg nekünk. A pohár tényleges megismerése nem a különféle ismeretek által történik. Gondoljunk a gyermekre, aki még sosem találkozott pohárral, nincs semmi féle ismerete róla, de még olvasni sem tud. Mi az, ami a rendelkezése áll? A látás, a hallás, a szaglás, a tapintás, az ízlelés, s az elme, ami mindezt összekapcsolja. Nekünk is hasonlóképpen rendelkezésünkre állnak ezek. A valódi, közvetlen megismerése valaminek úgy működik, mint a gyerekeknél.

Térjünk vissza a kérdéshez: mi vagyok én? Ezt a kérdést itt most csak a megismerés szempontjából kezeljük, s így elmondható, hogy van az öt érzék, az elme, s ezekhez hozzáadódik az évek során összegyüjtött ismeret. De ez az ismeret csak félrevezet, nem segít abban, hogy valamit igazán megismerjek. Mert ha az ismereteket is beleveszem, akkor hamarosan valamelyik fent említett nézet szerint látom a dolgokat. Ráadásul, ezek az ismeretek nem is tartoznak születésemtől fogva hozzám, így nem nevezhetőek eredeti tulajdonságaimnak sem. Ezért, ha valamit megismerünk, akkor csak az eredeti alapokra helyezkedjünk, így lehetséges a valódi tudás elérése, s ezért a tényleges megismerőnek csak ezeket nevezhetjük.

Azt már tudjük, mi a megismerő. Most lássuk, mi a megismerés. Mi az a folyamat, amit megismerésnek nevezünk? Ugyebár, vagyok én, az a bizonyos megismerő, s van a tárgy, mit megismerek. A megismerés, ami ezt lehetővé teszi. Hogyan? Elméletileg, az öt érzékemen keresztül az elmémbe kerül, vagyis valahol magam válok a megismerés tárgyává. Ha külön lennék a tárgytól, akkor valódi megismerés nem jöhetne létre, csupán elképzelések, hitek, nézetek arról, hogy mit is ismerek meg. Azt már tudjuk, hogy ez a módszer hova vezet. Gyakorlatilag sehova, mindörökre külön vagyunk. Vagyis, a megismerés az eggyé válás azzal, amit meg akarok ismerni? Igen! Például, ha én meg akarom ismerni, milyen az a sárgarépa, akkor mit csinálok? Lehet az is, hogy elképzelem, milyen, s erről különféle elméleteket dolgozok ki, s azt képzelem, én tudom, milyen a sárgarépa. Esetleg bevihetem egy laboratóriumba, s mindenféle kísérleteket végeztethetek rajta, majd két kötetnyi anyaggal a hónom alatt kijelentem, hogy tudom mi az a sárgarépa. Az is egy elképzelhető út, hogy elmegyek valakihez, aki már hallott olyanról, hogy volt, aki ismerte azt, aki valójában tudta mi az a sárgarépa, s megkérdezem tőle, majd egy szép válasszal a jegyzetfüzetemben, és egy kis könyvvel a zsebemben, amit az írt, aki ismerte azt, aki azt állította magáról, hogy tudja, milyen a sárgarépa, távozom.

Mind működő és közismert megoldás a kérdésre, s nem feltétlenül rosszak. Azért mégis úgy gondolom, a legigazibb út a sárgarépához az, ha eggyé válsz a sárgarépával, vagyis megfogod, s megeszed. Nos, valahogy így működik a megismerés. De a legjobb, ha nem elhiszed nekem, hanem megismerővé válsz.

És akkor most elértünk a megismerendőhöz. Mit is ismerjünk meg? A poharat, vagy a sárgarépát? Vagy a sárgarépát a pohárban? Szerintem mindenek előtt, ha biztos alapot szeretnénk találni, akkor önmagunkat kell megismerni. Hisz nekünk kell élnünk, mi vagyunk azok, akik feltesszük a kérdéseket, mi vagyunk, akiknek fontos ez az egész, s egyedül mi ismerhetjük meg igazán önmagunkat. Talán úgy hisszük, hogy mi sem egyszerűbb annál, ki vagyok én, de ha nem csupán a tulajdonságainkat mondjuk, hanem megpróbáljuk azt megtalálni, akinek vannak ezek a tulajdonságai. Ezt a kérdést azért ilyen módon érdemes megvizsgálni, mert különben csak ámítjuk magunkat azzal, hogy tudjuk, kik vagyunk. Nézzük csak!

Én vagyok X. Y., ez csak tulajdonság. Erre mondunk más tulajdonságokat, hogy ekkor születtem, vagy ilyen magas vagyok, stb. Aztán végül feladjuk, s úgy gondoljuk, reménytelen meglelni a választ. De közelítsük meg máshogy. Én vagyok az, akinek vannak ilyen és ilyen tulajdonságai. Ez már túllépett magukon a tulajdonságoknál. Ki az, aki rendelkezik ezekkel? Vagy talán jobb, ha úgy kérdezzük: milyen? Ilyenkor elkezdjük a gondolkozásunkkal azonosítani magunkat. Én vagyok az, aki ezt és ezt gondolom, ez és ez a véleményem. Mint látható, valójában ezek is csak a mi tulajdonságaink. De ki az, milyen az, akinek a gondolatai vannak? Magának a gondolatnak nincsenek gondolatai, vagyis én magam nem lehetek gondolat, persze magamat kifejezhetem valamilyen szinten gondolatban is. Én gondolkodom, de én nem a gondolat vagyok. Érzéseim vannak, de én nem az érzés vagyok. Testem van, de én nem a test vagyok. Hát akkor ki? Én tudok minderről, de ez nem gondolkozást jelent. Persze mondhatom: mindez együtt vagyok én, aki tud, s amit tud, egy bizonyos határig, hisz nem szokás azt gondolni, hogy én az úttest vagyok. Mi határozza meg azt, hogy kinek tartom magam?

Első feltétel, hogy van róla tudomásom. Ám ebbe beletartozik az úttest is. Ezért, a második feltétel, hogy én uralom. Tudom mozgatni a kezem, tudok arra gondolni, amire épp kedvem tartja. Gyakorlatilag ennyi az, amennyit valamennyire általában képes az ember uralni. Ám ez is eléggé korlátozott. Egyértelmű, hogy a testet csak eléggé korlátozott mértékben képes az ember befolyásolni, s inkább más, tőlünk független tényezők leginkább azok, amik a testet irányítják. Első sorban a test igényei, mint éhség, szomjúság, álmosság. Aztán ott vannak az olyan tényezők, mint a test működései, pl.: emésztés, öregedés, betegségek, halál, amikbe szintúgy nincs igazán beleszólásunk, persze próbálkozások vannak, de igazi sikerek nem igazán. A gondolatok világáról talán azt hisszük, az igazán független, de egyrészt a test igényei előbbrevalóak, másrészt az egyéb hatások, mint érzelmek, vágyak, kétely, gyötrődés, stb. is folyton ide-oda viszik a gondolataink. Ez erősen elkedvetlenítő hozzáállásnak tűnhet, de csak jobban meg kell vizsgálni magunk, s könnyen ráismerhetünk a fentiek valóságosságára. Ezek figyelembe vételével rájöhetünk, sem a test, sem a gondolatok nem felelnek meg igazán a második feltételnek, de még az elsőnek sem teljesen. Bizony, így már nem annyira érezzük a sajátunknak a testet, s a gondolatokat. Nem kell aggódni, ez az érzés hamar elmúlik, s újra elhisszük, hogy mi vagyunk a test, a gondolatok. De ki hiszi el, s miért?

A gondolataink, amiknek nem csak az a szintje létezik, amiket egyértelműen szavakkal fejezünk ki. Ott vannak a mélyen rögződött hiedelmek, amikről a mindennapokban nem is tudunk, csak a háttérből irányítják cselekedeteinket. Furcsán hangozhat, de gondoljunk arra, mikor idegesek vagyunk, s teljesen mindegy, kicsoda, s mit csinál, azonnal dühösen, haragvóan válaszolunk, pedig az ő szemszögéből erre semmi okunk nem lenne, s valójában mi se akartuk megbántani, de nem tudtunk másképp tenni. Hogyan kerülhetőek el az ilyen helyzetek? Ha megismerjük és felülvizsgáljuk ezeket a hiedelmeket. Ha megismerjük azt, amik vagyunk.

3. Megismerés, de hogyan?

Természetesen itt elsősorban az önmegismerést értem. Az előző részekből nagyjából már látható, hogyan is érdemes ehhez hozzákezdeni. Fontos, hogy ne azonosítsuk magunkat semmivel sem. Ezt mindvégig fenn kell tartani, különben eljön az a pont, ahol egyszer csak leakadunk, s tévútra jutunk. Bármit, amit vizsgálunk, azt önmagunk viszonyában nézzük meg. Ne úgy, hogy ez jó, mert egyszerűen én jónak tartom, hanem azt is, hogy én miért tartom jónak, egészen addig visszavezetve, ahonnan már nem tudunk tovább menni. Ekkor nézzük meg, miért nem tudunk rá válaszolni, majd jegyezzük meg ezt a kérdést, amire már nem találtuk meg a választ, s majd később újra vegyük elő. Ám az olyan kérdésekkel, amik nem az önmegismerést szolgálják, ebben a gyakorlatban semmi jelentősége nincs. Vagyis, nem az a kérdés, hogy mi az élet célja, hanem mi az én életem célja, s miért. Egyáltalán, miben van jelentősége annak, hogy legyen az életemnek célja, ennek mi alapja van, stb. De az alapvetően elméleti kérdések is, melyek önmagunkkal kapcsolatban foglalkoztatnak, is csupán másodrendűek. Egyetlen egy kérdés számít: mi vagyok én? Amint erre megleljük a választ, onnantól a többi kérdést is megoldjuk.

Mint mondottam, ne azonosítsuk magunkat semmivel sem. Ezt betartva az önvizsgálat során, nagyon hamar elérhetünk valódi önmagunkhoz, s ha ez megtörténik, akkor bizony rosszul jártunk el, s elfelejtettük, hogy ne azonosítsuk magunkat semmivel sem. Tudom, különösen hangzik, hisz akkor hogyan találom meg a választ, de ez már nem elméleti dolog, hanem gyakorlati. Vagyis, folyamatos önvizsgálatot kell tartani. Hogyan? Először is, ez nem ellenörzés, vagyis nem arról szól, hogy mikor eszembe jut valami, akkor nekilássak boncolgatni a gondolatot, hogy így meg úgy, ez jobb lenne, ha..., most nem szabadna ezen gondolkoznom, mert..., de még mindig azon gondolkozom, hogy..., á, ez nekem nem megy, mert én ezt nem tudom, mert én... Ez csak tévút, de oda kell figyelni, mert könnyű elkavarodni a gondolatok közt. Ami az önvizsgálat célravezető módja, az az önmegfigyelés. Minden gondolattól, véleménytől, hiedelemtől, érzelemtől függetlenül, vagyis nem azonosulva semmivel sem. Csak azt figyelni, ami éppen van, s úgy, ahogyan az van. Kezdetben lehet ezt nyugodt körülmények közt gyakorolni, fokozatosan megfigyelve kezdetben az egyértelműbb, könnyebben megtartható dolgokat, mint a test például. S végül odáig, hogy mindent, a leghalványabb gondolatoknak is tudatában vagyunk, anélkül, hogy bármivel is azonosulnánk. Azért ismétlem ennyiszer, mert ez a legfontosabb, s az egyik legnehezebb része a megismerésnek. Fontos azt is megjegyezni, hogy a nem azonosulás azt is jelenti, hogy nem tagadok meg semmit sem, vagyis, míg általában egyértelmű, hogy én nem az állólámpa vagyok, addig a gyakorlat megfelelő művelésekor ilyen megállapítást sem tehetek, hisz amennyiben kijelentem valamiről, hogy nem én vagyok, már azonosulok azzal, hogy én nem az vagyok. Ha rászánjuk magunk, hogy a megismerés útjára lépjünk, akkor mindenek előtt kell ezt szem előtt tartanunk, minden pillanatban, s akkor olyan dolgokat érhetünk el, amikről eddig nem is álmodtunk.

4. Egy új világ

Mik az eredményei az önmegismerés útjának? Első sorban, köszönhetően annak, hogy egyre kevésbé azonosítjuk magunkat valamivel, kevésbé is függünk azoktól. Ezért csökken a félelem, s a vágy uralma felettünk. Kevésbé leszünk idegesek, bizonytalanok. Másod sorban, fokozatosan megváltozik a világ, mert már kevésbé keverjük össze az elme világát az érzékszerveink világával. A világot tisztábban érzékeljük, észrevesszük azokat a dolgokat, amikről eddig nem is tudtunk. S mivel mi magunk békésebbekké váltunk, meglátjuk a világ belső békésségét. Mert már sokkal kisebb az a hiedelem réteg, ami eltakarná előlünk a világot, s a többi embert, mélyebben megismerjük azokat. De mindezek csupán "mellékhatások", amikkel azért vigyázni kell, mert az ember mégiscsak szívesebben boldog, jó kedélyű, ezért könnyen beleeshetünk az önazonosítás csapdájába. Kitartással és figyelemmel viszont a megismerést a tökélyre vihetjük, s eljuthatunk a legbiztosabb alapra, önmagunkhoz.