Ezerháromszáz évvel ezelőtt, Korea egyik ősrégi tartományában volt egy zen mester, akit Von Hjo-nak hívtak. Fiatalemberként véres polgárháborúban harcolt, sok házat látott leromboltatni, sok barátját látta elesni a csatatéren.
Az élet üressége nyomasztotta, ezért leborotválta haját és a hegyekbe ment, hogy szerzetesi életet éljen. A hegyekben szútrákat olvasott, és megtartotta a fogadalmakat, de a buddhizmus igazi jelentését nem értette meg. Amikor megtudta, hogy Kínában találhat egy zen mestert, aki segítségére lehet a megvilágosodás elérésében, hátára vette batyuját és elindult a nagy, száraz északi alföldek felé.
Gyalogolt. Egész nap ment, éjszaka pihenni tért. Az egyik este, amint egy sivatagon ment keresztül, megállt egy kis zöld foltnál, ahol néhány fa és némi víz volt. Aludni tért. Éjfél körül felébredt, nagyon szomjasan. Koromsötét volt. Négykézláb tapogatózott vizet keresve. Végül kezével egy csészefélét érintett meg. Felkapta és ivott belőle. "Milyen pompás!" - áradozott Von Hjo. Utána mélyen meghajolt, hálát adva Buddhának az ajándék vízért.
Reggel, amikor felkelt, meglátta maga mellett, hogy mit használt csészének: egy összezúzott koponyát, rászáradt vérrel és az arccsonthoz ragadt húscafatokkal. Furcsa férgek nyüzsögtek és úszkáltak a benne lévő koszos esővíz tetején. A koponya láttán Von Hjo öklendezni kezdett. Szája kinyílt, és amint elhányta magát, tudata kitárult és megértette. Előző éjjel, mivel nem látott és nem gondolkodott, a víz pompás volt. De most reggel a látás és a gondolkodás hányásra ingerelte. "A jót és rosszat, az életet és a halált a gondolkodás hozza létre. Az egész világmindenséget a gondolkodás teremti. Ez az egyetemes mester. A gondolkodás nélkül nincs világegyetem, nincs Buddha és nincs Dharma. Minden egy, és ez az egy üres" - vonta le a következtetést Von Hjo.
Ezután már nem volt szüksége zen mesterre. Már értette az életet és a halált. Már nem volt mit tanulnia. Tehát visszafordult, és a sivatagon keresztül visszaindult Koreába.
Húsz év telt el. Ez idő alatt Von Hjo a leghíresebb szerzetessé vált az országban. A Silla dinasztia egyik nagy királyának volt bizalmas tanácsadója, és a leghatalmasabb nemesi csalágok tanítója. Ahányszor csak nyilvános tanítást adott, a terem mindig megtelt. Gyönyörű templomban élt, a legjobb tanítványokat tanította, a legfinomabb ételeket ette, s éjjel az igazak álomtalan álmát aludta.
Ebben az időben élt egy kiváló zen mester: apró termetű öreg, csomós szakállal és olyan bőrrel, mint egy összegyűrt papírzsák. Mezítláb, rongyos ruhákban, csengőjét rázva járta a városokat. De-an, de-an, de-an, ne gondolkodj, de-an, éppen ilyen, de-an, csendes tudat, de-an, de-an. Von Hjo hallott róla, és egy nap felmászott a hegyi barlanghoz, ahol a mester lakott. Távolról szívhez szóló éneket hallott, mely visszhangot vert a völgyekben. De amint megérkezett a barlanghoz, a mestert egy halott őzike mellett ülve találta, amint siratta az állatot. Von Hjo megdöbbent. Hogyan lehet egy megvilágosodott lény boldog vagy boldogtalan, amikor a Nirvánában nincs semmi, ami boldogságot vagy szomorúságot okozhatna, és nincs senki, aki boldog vagy szomorú lehetne. Egy darabig szótlanul állt, majd megkérdezte a mestert, miért sír.
A mester elmondta. Ráakadt az őzgidára, miután anyját megölték a vadászok. Nagyon éhes volt. Ezért elment a városba, hogy tejet kolduljon. Mivel tudta, hogy senki sem adna tejet egy állatnak, azt mondta, a fiának kell.
"Szerzetes gyerekkel? Milyen mocskos öregember!" - vetették meg az emberek. De néhányan adtak egy kis tejet. Így ment ez egy hónapon át, eleget kéregetve az őzike életben tartásához. Ám a botrány túl nagy lett, végül már senki sem segített. Három napon át kutatott tej után. Talált egy keveset, de mire visszatért a barlanghoz, az őzike már elpuszult.
- Nem érted? - üvöltötte a mester. - Hogy az én tudatom és az őzike tudata ugyan az? Nagyon éhes volt. Tejet akart. Tejet akarok. Most halott. Az ő tudata az én tudatom. Ezért sírok. Tejet akarok.
Von Hjo kezdte megérteni, milyen nagy bódhiszattva a mester. Amikor az érző lények boldogok, ő is boldog. Amikor szomorúak, ő is szomorú.
- Kérlek, taníts! - könyörgött Von Hjo.
- Rendben van. Gyere velem - válaszolt a mester.
Ezután elmentek a város vöröslámpás negyedébe. A mester megfogta a karját és egy gésaház kapujához vezette. De-an, de-an - rázta a csengőt. Egy gyönyörű nő nyitott ajtót.
- Elhoztam látogatóba a kiváló Von Hjo szerzetest!
- Ó! Von Hjo! - kiáltott fel a gésa.
Von Hjo elvörösödött. A gésa elpirult, s szemei tágra nyíltak. Nagy örömmel, félve és jókedvűen vezette fel őket az emeletre, amiért a híres, jóképű szerzetes meglátogatta. Miközben húst és bort hozott a vendégeinek, a mester így szólt Von Hjo-hoz:
- Húsz éven át királyok, hercegek és szerzetesek között éltél. Nem jó egy szerzetesnek mindig a mennyországban tartózkodni. A pokol világát is meg kell szabadítanod. A pokol is éppen ilyen. Ma este ez a bor egyenest a pokolba visz.
- De én eddig még egyetlen fogadalmat sem szegtem meg - tiltakozott Von Hjo.
- Jó utat! - mondta a mester, majd a gésa felé fordult és szigorúan így szólt hozzá:
- Nem tudod, hogy bűn bort adni egy szerzetesnek? Nem félsz, hogy a pokolra kerülsz?
- Nem - válaszolta a gésa. - Von Hjo jön, és megment.
- Nagyon jó válasz - dicsérte meg a mester.
Von Hjo ott töltötte az éjszakát, és több mint egy fogadalmat szegett meg. A következő reggelen levette köntösét és táncolva ment végig az utcákon, mezítláb és rongyosan. "De-an, de-an! Az egész világmindenség éppen ilyen! Mi vagy te?"

(Hamut a Buddhára, 27.)

Nem arrol van szo, hogy mindenkinek, aki zent akar csinálni, akkor most el kéne mennie piálni és kurvázni. De arrol sincs szo, hogy azt nem kéne. Ezért nehéz, ha nem egy mester keze alatt gyakorol valaki. De nem lehetetlen! Elöször meg kell találnunk az igazi mesterünket, az igazi zent. Ez pedig itt van bennünk. Ezért magunkban kell megkeresnünk. Még irányt is adnak a tanitások: a szavakon, a gondolatokon, életen és halálon tul. Ha ez megvan, akkor megtaláltuk a sivatagban a koponya-ivocsészét. - De nem szabad feledni azt se, hogy ezt már egy olyan erös elhatározás megelözi, hogy elinduljunk! Ha ez nincs, akkor hiába akarunk bármit is! - Innentöl már egyáltalán nem szükséges sehova sem mennünk. Ám meg kell tanulni innentöl a mesterre figyelni, igazi tanitvánnyá válni! Csak igy érthetjünk meg: "Von Hjo jön, és megment."