A tanítás csak a „holdra mutató ujj”, ezért nem az ujj a lényeg, hanem a hold. A tanítás mindig énrám vonatkozik, nekem szól, rólam beszél. Ezért a tanításban önmagamat kell felismernem, a tudatot, azt, ami éppen abban a pillanatban van.

A szó nem egyenlő a jelentésével. A megnyilvánult nem ugyan az, mint ami megnyilvánul. Ezért minden írás, szó, kifejezés csupán utal a tudatra, de nem maga a tudat. Bármi, amire rámondják, hogy az a tudat, az valójában nem a tudat.

A tudat egyetlen, önmagában való. Nem lehet részekre bontani, nem lehet elkülöníteni, nem lehet azonosítani: valamivel azonosnak nevezni. A tudat olyan, mint a tér, amiben minden megjelenik és eltűnik, de a tér nem változik.

Eredendően mindig is független volt, van és lesz a tudat. Ezt teljesen felismerni maga a minden kötöttségtől való megszabadulás. Itt nincs múlt, jelen, jövő; itt, ott; szabadság, kötöttség; valódi, valótlan; igaz, hamis; jó, rossz.

A tanításon túli tanítás csak átverés, akkor mi ez?

Nincs ragaszkodás, mégis miként ragaszkodsz?

A tudat mutat erre, mutat arra, de hogyan mutat önmagára?

A tudat felismeri a tudatot, így ez most hány tudat?